Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Kolta Magdolna (Budapest): A színház szerepe Budapest világvárossá fejlődésében

nyeit kellett szolgálnia. Alapítása, működése minta- és jellegadó lett a színházi vállalkozások számára. Sok évig ez volt a kapitalista tudatúvá formálódó Budapest számára „a" kapitalista színház. Sikereit nem utolsósorban épp annak köszönhette, hogy már induló programja is tulajdonképpen kommersz színházként kezelte, s így elég könnyen kitérhetett az érzésnemesítő, népművelő hivatás elől. Az Operaház megnyíltával, 1884-ben elveszett a Népszínház pompájának kizárólagossága, a Vígszínház pedig 1896 után egyre inkább törzsközönségévé tette a gazdag pesti polgárságot, akik ide jártak pikantériáért, s érzékeiket már nem a Népszínház graciőz francia operettjeivel, hanem a sokkal direktebb bohózatokkal borzongatták. A Magyar, majd a Király Színház pedig az operett-műfajban szüntette meg a századforduló éveiben a Népszínház monopolhelyzetét. A közönségigény differenciálódását követő színházgyarapodás mellett megmaradt a Nemzeti Színház legfőbb szerepének az, hogy legyen, írjanak róla, tárgyalja az országgyűlés, és a nemzeti múzsa temploma maradjon, hogy emlékműként magasodjék a többi színház fölé. Mivel a színházak jellegét, vezetési stílusát, repertoárját, játékstílusát meghatározó elem a közönség igénye lett, az egy-egy színház törzsközönségét alkotó réteg rendkívül fontossá vált. „Háromszobás lakás, második osztály a vasúton, három tál étel délben: ez a magyar középosztály. Ehhez még csak egyet lehetne hozzátenni: a magyar szellemi életnek, a magyar irodalomnak, újságnak, színháznak teljesen az ő erejével való fönntartását. (...) A vidéki kisbirtokos, ha eladta termését, Pesten az orfeumba megy mulatni. Csak a hivatalnok meg a tanárember megy a Nemzetibe. Irodalmi és művészeti életünk terheit a magyar honoratior osztályon kívül csak a középműveltség színvonalára emelkedett zsidó kiskereskedő és kisiparos segít némiképp viselni. A felsőbb rendekből való mecénások olyan kevesen vannak, hogy nem lehet róluk beszélni." A Nemzeti Színház vezetésének alapvető törekvése mindvégig ennek a szilárd bérlőközönségnek a megtartása volt, kényelmes, biztonságos, olcsó színház biztosította az — igaz szolid anyagi erejű, de hűséges — törzsközönséget. A Nemzeti Színház felvállalta a magyar nemzetiség első számú őrzőjének, leghivatottabb ápolójának szerepét. A Nemzeti Színház, a „nemzet szívkegyelte műintézete", „minden magyar ember szemefénye", egyrészt erkölcsi intézmény, másrészt a magyar dráma csarnoka, harmadrészt nyelvművelő hivatását emelték ki, s végül a nemzeti szellem ápolójaként beszéltek róla. Az Operaház felépülte, az opera műfajának kiválása a Nemzeti Színházból csak adminisztratív műfajelválásnak tekinthető, a nevében is királyi opera hangsúlyozottan idegen testként került a városba, s ezért a nemzeti kultúra ápolásával nem hozták összefüggésbe. A századforduló színházi boomját a Vígszínház 1896-os alapítása vezette be. A magyar államiság ezredéves ünnepségeihez kapcsolódó színháznyitás az utolsó, amely alapítása történetében még felmutatja a színház és a politikai harcok összekapcsoltságát. Mivel 1889-ben, a Gyapjú utcai utolsó pesti német színház leégése után kezdik el tervezni, s részben annak közönségét szeretnék megnyerni, a politikai harctéren rövid időre felmelegítik a német múzsa — magyar múzsa ellentétet, az idegen főváros megmagyarosításának sürgető szükségét. Parlamenti interpellációk, újságcikkek foglalkoznak azzal, ami pedig a Népszínház által szervezett vendégjátékok idején senkit sem érdekelt, hogy vajon hány estén játszanak idegen nyelven a főváros szívében. Amikor azonban a színház tervezői