Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Kolta Magdolna (Budapest): A színház szerepe Budapest világvárossá fejlődésében

séges és egyszerű értelemben vett nemesebb mulatóhelynek tekintik a színházat, mely a nagy többségre nézve mai napság különben sem egyéb egy, csak az unalom elűzésére, szórakozás vagy más, még köznapibb élv feltalálására szánt intézménynél." A közönség egy része „minden nemesebb jellegre való tekintet nélkül csak időtöltésre törekszik, és szórakozás után vágyakozik." 1875-ben nyílt meg a Népszínház, Budapest első magánszínháza, amely az új közönség, a változó közönségigény kielégítésére az addigi példáktól csaknem mindenben különböző módszereket, új színházvezetési stílust alakított ki. Indulásakor még nemzeti intézményként, a népi múzsa, a speciálisan magyar műfaj, a népszínmű hajlékaként működött, a német ajkú főváros megmagyarosításának célkitűzésével, a magyar irodalom és színművészet felvirágoztatásának, lelkes magyar hazafiak toborzásának programjával. A korábbi negyedszázadtól örökölt nemzeti hivatástudatot változatlanul mozgósító, népszerűsítő erőnek vélve pallérozó, nemesítő feladatnak gyűrkőzött, másrészt viszont már nem tagadta az üzleti szempont létjogosultságát, a szórakoztatás feladatát, elismerte a közönség kommersz kultúrtermékek iránti igényét. Ez a kettősség azután mindvégig ott kísértett abban a visszatérő dilemmában, vajon milyen műfaj „kultiválására" hivatott a színház. A Népszínház látogatói részben a környező Józsefváros kispolgári környezetéből érkeztek, méghozzá általában vasárnap — ők kapták a vasárnapi népszínmű-előadásokat. A fényes színházban reprezentációs lehetőséget látó gazdag polgárságot a francia levegőt árasztó operettműsor vonzotta. A Népszínház vezetése vezérlő elvvé tette a közönség reprezentációs igényének, a színésznők személye iránti érdeklődésének és pletykaéhségének a kielégítését. Ezzel a színházat szórakoztatóüzemmé avatta. A polgári önreprezentációt, amely fényes keretet kíván saját magának, Halász Gábor a következőképpen rajzolja meg: „Vásárolt, hogy a divatot kövesse, hogy le ne maradjon, látogatta a tárlatokat, a nagy bemutatókat, hogy egymásra találjon, lóverseny vagy operaelőadás kicsit mindegy volt a társasági esemény és a divatbemutató szempontjából. Tout Paris vagy tout Budapest egymást kereste, s kegyesen felhasználta ürügynek a kultúra ünnepnapjait. Mégis (...) a jelenlenni-akarás a maga hiú, külsőséges formájában is (...) légkört teremtett, az irodalmi, művészeti, társasági élet egyfajta egyvelegét." A pesti színházbaj árok aránylag jelentős része éppen ezért premier-közönség volt. A Népszínházban, s később a magánszínházakban a Nemzeti Kaszinó urait „hangádókul ismerte el színész és közönség: jaj annak a darabnak, amelynek ü. felvonása után ez a széksor tüntetően kiürül." A Népszínházban nyíltan nekik rendezték az előadást: a női kar tagjai állandóan cserélgették helyüket; a nehezebb részeknél a törzsgárda állt elöl, egyéb esetekben a legszebb, legfiatalabb lányok kerültek az első sorba, a „Casino urai" elé. A közönség magvát a páholyok és a jó földszinti helyek előkelő bérlői jelentették. Ha igaz a színház első igazgatójáról, Rákosi Jenőről terjesztett pletyka, ő pontosan érzékelte a társadalmi életben elért sikerek szerepét a színház életében. Eszerint azt vallotta, hogy ha valaki énekesnő akar lenni, nem tanulnia kell, hanem ledéren és könnyelműen élni, hogy népszerű legyen. A reprezentációs igényt szolgálták a híres-hírhedt népszínházi bálok is, s a majálisok, amelyekről tudnivaló volt, hogy több rajtuk a férfi, mint a nő, így a Népszínházról a színésznők körében az a hír járta, hogy onnan lehet a legkönnyebben férjhez menni. A Népszínház óriási méreteivel, vegyes műsorszerkezetével olyan időben született, amikor a Nemzeti mellett egyetlen kommersz színházként különféle közönségrétegek igé-