Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Sirató Ildikó (Budapest): A nemzeti színházi és népszínházi modell kialakulása Közép-Kelet-Európában a 19. században

Sirató Ildikó (Budapest): A nemzeti színházi és népszínházi modell kialakulása Közép-Kelet-Európában a 19. században Témánk újszerű elméleti kérdéseket vet fel. A történeti összehasonlító módszer segítségével elemzett nemzeti színháztörténetek alapján olyan modellt kívánunk felállítani, melynek fő jellemzői (társadalomtörténeti, közönségszociológia, műsorpolitikai, színházi üzemtörténeti, játékstílusbeli jegyek) meghatározzák az európai periférián elhelyezkedő régió nemzeti színjátszásainak fejlődését. A színháztörténet eseményeinek komparatív megközelítése lehetővé teszi, hogy a modell kidolgozása során felülemelkedjünk a dátumok puszta összehasonlítgatásán. Ehelyett a kultúrkörök és nemzeti színházkultúrák érintkezési felületeinek, kapcsolódási pontjainak, a kölcsönhatások mechanizmusának feltárását tűzhetjük ki célul. Az európai periférián kialakult nemzeti színházi és népszínházi központú kétpólusú modell a plató fejlettebb kultúrájú nemzetállamaiban a 18. század végén ismeretlen fogalom volt. (A plató és periféria fogalmát az újabb művelődéstörténeti kutatásokra, a magyar szakirodalomból Kosáry Domokos könyvére támaszkodva használjuk; platónak tekintve Nyugat-Európa polgári fejlődésben elöl járó országait, amelyekhez viszonyítva Észak-, Kelet- és Dél-Európa államai kulturális értelemben is periférikus helyzetben voltak, s lemaradásuk általában a földrajzi távolsággal egyenesen arányos.) Az 1700-as évek végén a platón már nem a színháznak kellett a politika nemzetformáló feladatait betölteni, így a már ekkor kialakult, közönségszociológiaüag is differenciálódott színházstruktúra ellenére Anglia a 20. századig nemzeti színház nélkül fejlődött, Párizsban a Comédie Française töltötte be a nemzeti színházi funkciókat, s — többszöri kísérletek ellenére — nem volt tulajdonképpeni nemzeti színház a német nyelvterületen sem. Más volt a helyzet a periféria országaiban. A plató és a periféria egymáshoz való viszonya és kölcsönhatása, továbbá a periféria különböző régióinak egymásra gyakorolt hatása színháztörténeti szempontból is a modell egyik meghatározó jegye. Konkrét példát említve: a 18-19. század fordulóján a német vándorszínészetnek jelentős kultúrközvetítő szerepe volt Koppenhágától Stockholmon, Helsingf orsón, Péterváron, Vilnán, Varsón, Lembergen, Prágán, Pest-Budán át Nagyszebenig. Hatása alól a kialakuló magyar hivatásos színészet sem vonhatta ki magát, mely ugyanakkor éppolyan másolandó minta és leküzdendő példa lett a román, a délszláv vagy a bolgár nemzeti színjátszás számára. 1840-ben magyar operatársulat játszott Bukarestben, a szerbek Balog István szerb tárgyú színdarabjának tapsoltak, Bulgáriában az 1849-ben száműzött magyar színészek példájukkal segítették a nemzeti játékszíni mozgalom elindulását. Modellünk másik sajátossága, hogy a fejlődésükben párhuzamot mutató nemzeti színházkultúrák, mint a lengyel, a cseh és a magyar, kölcsönhatásukat nem közvetlenül, hanem a plató segítségével gyakorolták. Markáns nemzeti sajátosságaik ugyanakkor a plató számára egzotikus témákat, motívumokat jelentettek, gazdagítva annak eszköztárát. A 18. század magyar-lengyel kalandorának, Benyovszky Móricnak kamcsatkai fogsága és szabadulása hálás drámai tárgyat adott August Kotzebue-nak, és a Graf Beniowsky a né-