Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

SZÍNHÁZELMÉLÉT - Bécsy Tamás: A teljes színjáték-Mű és ontológiai egyneműsége

a reflexiós viszony vektorának a kiindulása a színjátékban csak az élő emberből képzelhető el. Epikus Műben, pl. Hemingway regényében a tenger is, a cápa is mini tenger és mint cápa része lehet a Műnek, mert a Mű egészét az író beszéli el; s elbeszélésében bármi megjelenhet az elbeszélés szerves részeként. Az iméntiekből egyértelmű, hogy az ontológiai egyneműség nem a befogadóban és nem a befogadás aktusában jelenik meg, mint az ismeretelméleti nézet szerint, hanem a Műben; annak a világszerűségnek az ontológiai egyneműségében, amely a Művész viszonyrendszerében aktuális létező; a Befogadó viszonyrendszerében a befogadás előtt potenciálisan létező. A Mű ezért vezérelheti, irányíthatja a befogadás aktusában azt, hogy ebben az aktusban milyenné válik az aktuális lét, mert a Művész viszonyrendszerében már aktuálissá vált; a Művész éppen azért formálta az adott módon aktuálissá, hogy megvalósuljon a befogadás aktusában a Mű világszerűségének az adott aktuálissága. A világszerűség aktuális léte, és főként ennek jelentése azért lesz különböző, mert a Mű kettősen is másodlagos létező. (A jelentések különbözőségének a Nézőben is megvan a maga oka, de erre később térhetünk ki.) Miért és hogyan másodlagos létező a Mű? A kérdéskör a szubsztancia és az akcidencia fogalmi meghatározásával van összefüggésben. „Legfőképpen, elsősorban és leginkább azt nevezzük szubsztanciának — írja Arisztotelész a Kategóriákban —, ami nem állítható egy bizonyos alanyról, és nincs egy bizonyos alanyban; pl. egy bizonyos ember, vagy egy bizonyos ló". 27 Ez azt jelenti, hogy miként az „egy bizonyos ember" kijelentésben az „ember" nem valakinek-valaminek az „embere", vagyis nem valakinek-valaminek a tulajdonsága, akként pl. a vászon és festékanyag sem tulajdonsága valaminek. Az emberi test sem valakinek-valaminek a teste a tulajdonság értelmében. Ezek mindegyike önáüó létező, vagyis szubsztancia. A testművészetben a színész ezért egyértelműen szubsztancia; s úgy tűnik, minden más, maga a Mű is akcidencia, járulékos tulajdonság; másodlagos létező. Azonnal utalnunk kell arra, hogy Arisztotelész szerint a másodlagos létezők is létezők. Erre vonatkozóan a Metafizikában így fogalmaz: „A létezőről (...) részint járulékos tulajdonság, részint magában való dolog értelmében szokás beszélni".

28 Hogyan akcidencia minden műalkotás? A festészeti Műnek az embertől független szubsztanciáknak egy bizonyos tulajdonsága ad létalapot; a zenei műnek és az irodalmi műnek az ember egy-egy meghatározott tulajdonsága ad létalapot. Úgy gondoljuk, nagy jelentősége van ontológiai szempontból, hogy bizonyos műalkotásoknak fizikai tárgyaktényezők tulajdonsága, bizonyos műalkotásoknak pedig az embernek bizonyos tulajdonságai adnak létalapot. Az irodalmi Műnek az ember azon tulajdonságának egy további tulajdonsága a létalapja, hogy beszéd- és íráskészsége van (hiszen ezen készségeknek más tulajdonságaik is vannak; pl. az élőbeszéd és pl. az írott levél). Az ének- és zene-Műnek az ember azon tulajdonságának, hogy zenei hangokat tud produkálni egy újabb tulajdonsága (hiszen zörejt vagy artikulálatlan hangot is tud produkálni); a zeneszerszámok pedig az emberi hang utánzásaként jöttek létre. A testművészetnek az ember átváltozó, transzfigurációs képességének mint egyik tulajdonságának a további tulajdonsága ad létalapot (hiszen ezen tulajdonságnak egy másik tulajdonsága az életbéli „megjátszás"). A festészeti és a szobrászati Műnek tehát nem az ember tulajdonsága, hanem az embertől független komplexumoknak, a vászonnak és a festékanyagnak, ületve a szobor konkrét anyagának a tulajdonsága ad létalapot. Ezen létalapokat természetesen az ember azon tulajdonsága helyezi a műbe, miszerint utánzóképessége van, de erről és a mű megformálásáról csak ké-