Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

SZÍNHÁZELMÉLÉT - Bécsy Tamás: A teljes színjáték-Mű és ontológiai egyneműsége

konkret tartalmat kap az a tárgyiasság, amely pl. a társadalom organizációínak es/vagy intézményeinek létét adja meg. Ha viszont ezek közül bármi egy festményen megjelenik — a kődarab, a ló, az ember vagy akár érzelem vagy hangulat — ugyanazon alapelemekben — a vonalban és a színben, illetve ezek által —, fog létezni. Ugyanezek, vagyis a valóság bármely képmása az irodalmi Műben a nyelv révén; a színjáték-Műben pedig a felidézett alakok közötti helyzetben, ezek révén fog létezni. A valóság bármely eleme a valóságban különnemű törvényszerűségek révén létezik, az adott Műben pedig ugyanazon alapelemeknek a törvényszerűségei által; aminek következtében a valóság elemei ezen valóságelemek képmásaivá is változnak. Míg tehát a valóságra az ontológiai különneműség a lét jellemző, a Műalkotások vüágszerűségére az ontológiai egyneműség, a homogenitás. A Művek világszerűsége létét tekintve kétszeresen is egynemű. Egyfelől azért, mert mindennek ugyanazok az alapelemek adnak létet, amelyek egyúttal jelek is. Mindennek tehát egyazonos alapelem ad létet és ez az alapelem: jel. Többek között — de elsősorban — ez az ontológiaüag készeres egyneműség az oka annak, hogy a Műalkotások vüágszerűségét nem tévesztjük össze a valósággal; hogy azonnal érzékeljük, más a Mű és más a valóság. Az imént kifejtettek az oka annak, hogy ontológiaüag jogosan, mert azonos logikai alapról válnak az alapelemek a homogén közeg megteremtőivé. Ezeket az alapelemeket Lukács György nem azonos logikai alapról minősítette az egyneműség megteremtőinek; hiszen a festészeti és a zenei mű homogenitását az érzékszervekhez, az irodalomét a belső látáshoz és halláshoz kötötte, és mert a taglejtés vagy a gesztus mint a színjáték egyneműségét megteremtő elem, logikaüag egyikhez sem ülett. Az egyes alapelemek saját természete miatt az adott műben nem lehet olyan tényezőknek létet adni, amelyek potenciálisan nem rejlenek az adott alapelemben és a vonatkozásaikból előálló törvényszerűségekben. Noha az ismeretelméleti esztétikák és irodalomelméletek nem ezt a tényt vették figyelembe, ontológiaüag mégis ez az oka, hogy beszélhetünk térbeli és időbeli művészetekről. Ugyanakkor az alapelemek bizonyos valóságbeli tényezők képmásainak megjelenítésére erőteljesebben adnak lehetőséget, más képmások megformálását pedig kizárják. Ez természetesen nemcsak a térbeliségre, ületve az időbeliségre érvényes. Egy festészeti vagy zenei mű képtelen a társadalmi intézményekről szólni; lévén, hogy ezek az emberek közötti megegyezésben léteznek. Egy festészeti mű megjeleníthet egy házat, körülötte apró gyerekeket, s a házon megjelenhet a fogalmi megjelölés: Iskola; de az intézményt magát képtelen meg is formálni. Az írott dráma egynemű közegét a nyelvnek a dialógus-formája alapozza meg. Mivel dialógust csak azok válthatnak, akik között valamiféle viszony van, a nyelvnek ez a formációja azonnal életbe lépteti a dialógust váltók közötti viszonyt; ez pedig szükségszerűen azt eredményezi, hogy a valóságbeli emberek életének teljességéből, tárgyiassági viszonyaikból elsősorban és hangsúlyosan a közöttük lévő viszony bontakoztatható ki vüágszerűséggé, ületve az, ami ebben tartalomként létezik. A színjátékban elhangzanak élőbeszédként az írott dráma dialógusai; a szavak és mondatok és azok összetett tartalma is megjelenik. A valóságban vannak olyan dolgok, amelyek egyetlen színjátékban sem tehetők a mű szerves részévé, mert nem építhetők a jelölt alakok közötti helyzetbe. Pl. a tenger mint tenger, a cápa mint cápa nem jelenhet meg sem drámában, sem a színjátékban; éppen azért, mert mind a kettőben dialógusokat mondanak. Dialógust viszont csak és kizárólag élő — élőnek minősített — ember képes mondani; és mert — mint láttuk az előzőekben —