Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

SZÍNHÁZELMÉLÉT - Bécsy Tamás: A teljes színjáték-Mű és ontológiai egyneműsége

A konkret anyagok a műalkotások — még ha ez a zene esetében a füllel észlelhető is — fizikai tárgy mivoltát teremtik meg, a fizikaüag létező tárgyat. A jelként létező anyagiságok viszont a fizikai tárgyon lévőnek, mint műalkotásnak a létalapját teremtik meg. így tehát már az anyagiságok is két létréteget alkotnak, a konkrét anyagoknak és a jelek anyagiságának a létrétegét. Mint már utaltunk rá, a jelek maguk újabb létréteget, a jelölt létrétegét építik föl. Az előzőekben elmondottak alapján úgy gondoljuk, egyértelmű, hogy csakis ezen utóbbi, a harmadik létréteg aktuális létéhez van szükség a befogadóra; de éppen ez az a létréteg, amiért az előző kettő van, és amit ez az előző kettő megalapoz. A színjáték erre vonatkozó ontológiai kérdése úgy hangzik, hogy — az, amit nem tudunk kivonni a színjáték-Műből léte megszüntetése nélkül, vagyis — a színész, melyik létréteget jelenti, a konkrét anyagét vagy a jelét? Kétségtelen, hogy a színésznek — éppúgy pl. mint egy drámaírónak — meg kell teremtenie azokat a jeleket, amelyekkel az alakot jelöli, ületve amelyekkel a műalkotás egészének felépüléséhez hozzájárul: és kétségtelen az is, hogy ezeket a jeleket „éppúgy" a saját testére „rakja rá", ahogyan a vonalakat és a színeket a festő a vászonra, ahogyan az író a nyelvet a papírlapra. Az „éppúgy" azért került idézőjelbe, mert egyrészt valójában úgy, másrészt mégsem éppúgy. Az, amire a jeleket éppúgy rárakja, az a saját szervesen létező teste, ami már nem „éppúgy", mint az író esetében a papírlap; és amiből a rárakottak megszületnek, az bizonyos mértékig és fokig a saját benső vüága. Naiv analógiával olyan ez, mintha a papírlap egyesülne az íróval, a vászon és a festékanyag a festővel. Ezt a tényt úgy szokták kifejezni, hogy „a mű nem válik le a színész testétől". Ontológiaüag azonban a megfogalmazás nem pontos. Mivel a színész az alakot jelölő és a mű egészéhez hozzájáruló jeleket rárakja a saját testére — még akkor is, ha a jel forrása őbenne magában van — ő maga nem jellé, hanem jelhordozóvá válik, miként ahogy jelhordozó a papírlap, a vászon stb. Ennek ontológiai kifejtése érinti a színjátékmű egynemű közegét és létmódját. Először hadd utaljunk arra, hogy a primer életben az embernek két nagy létrétege van: a természeti és a társadalmi. Az előzőt az ember fizikai, biológiai létrétege jelenti; a másodikat az idegrendszer magasabb működése, és az ún. szellemi, tudati, spirituális létrétege. Az életben az ember jellé válhat, a színjátékban azonban szükségszerűen jellé válik. A színjáték ugyanis akkor kezdődik, amikor valaki olyan valakit-valamit játszik, aki nem ő. Ontológiaüag ez annyit jelent, hogy a színész a saját természeti és társadalmi létrétegére ráépíti egy másvalakinek a társadalmi létrétegét. Az nyilván elképzelhetetlen, hogy testileg is, a természeti létréteget tekintve is azzá váljon, akit játszik. Az eljátszott, jelölt alaknak valójában nincs természeti létrétege; a színész a sajátját kölcsönzi az alaknak úgy, mintha azé lenne. Az írott drámában bizonyos értelemben fordított a helyzet. Ott a szavakkal egy-egy alaknak csak a társadalmi létrétegét formálják meg, de úgy, mintha lenne természeti létrétege. Ez már azzal az alapvető ténnyel megjelenik „mintha" módon, hogy az alak beszél, hogy dialógusokat mond. Csak akkor lehetséges a beszéd, a dialógus, ha van természeti létréteg. Noha a beszéd kizárólag a társadalmi létréteghez tartozó, arra is jellemző törvényszerűség; fizikai, fiziológiai, biológiai alapok nélkül nem lehetséges. A drámabeli alak beszéde ezért jelöli, hogy van — „mintha" módon — természeti létrétege is.