Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

SZÍNHÁZELMÉLÉT - Bécsy Tamás: A teljes színjáték-Mű és ontológiai egyneműsége

nesz azért lehet a színjáték-Műben Hamlet vagy Danilo; az y. színésznő Ophélia vagy Glavári Hanna, mert ők egymást és a világszerűség további alakjai őket, ennek ismerik el. És az ismeretelméletileg az összes fajtájú tragédiától különböző Ibsen-mű, például A társadalom támaszai első jelenetében az x. színész által játszott Krap foglalkozása azért cégvezető, mert az y. színész által játszott Aune annak ismeri el; míg ennek foglalkozása azért művezető, mert az x. színész által játszott Krap annak ismeri el. Az eljátszott alakok közötti reflexiós viszonyban természetesen nemcsak a nevek és a foglalkozások válnak létezővé, hanem az alakok törekvése, jelleme, gondolata, érzelme, cselekvése is. És az eljátszott alakok közti tárgyiasság az az ontológiai alapelem, amely bármely színjáték esetében létet ad a Műben benne lévő összes komplexumnak; bármennyire is különböző az adott színjátékok világszerűsége ismeretelméletüeg, eszmetörténetüeg, etikaüag, vüágképüket tekintve vagy akár stílusukat tekintve. Ez azt jelenti, hogy a Műnek, mint színjáték-Műnek a létét, vagyis mint színjátéknak a természetét a „mint másvalakik" közötti reflexiós viszonyok alapozzák meg. Az „ábrán" ezért nincs közvetlen tárgyiassági viszony feltüntetve a „nemverbális jelek" komplexuma és a néző között; ugyanis a „nemverbális jelek" komplexumának minden összetevőjét a művészek mint „másvalakik" közötti reflexiós viszony be is vonja a Mű világszerűségébe és ott létezővé is teszi. Az „ábrában" nincs közvetlen viszony jelezve az Objektum

1 és a Néző között. Ennek az az oka, hogy az írott dráma, az Objektum

1-nek az egyik összetevő komplexuma és hogy ez az Objektum

1 a színész-Művész „mögött" van. Ebből pedig szükségszerűen következik, hogy az írott dráma a Néző számára a színész-Művészek által megformált alakokon keresztül jelenik meg. A színjáték ontológiáját tekintve akkor is így lenne ez, ha az adott drámát kivétel nélkül minden néző ismerné. Az írott dráma a Néző vonatkozás-rendszereit tekintve az Objektum

2-nek a része, ha ismeri az írott művet. A .Művészek mint másvalakik" közötti reflexiós viszony két további ontológiai törvényszerűséget foglal magában, amelyek összefonódva jelennek meg, s az említett reflexiós viszonnyal együtt a színjáték-Mű természetét jelentik. A következőkben erről lesz szó. Az eljátszott alakok közötti reflexiós viszony rejti a régi kérdést: mi az, ami a színpadon megjelenő összes elemet „színháziasítja"; és rejti továbbá az ún. egynemű közeg problematikáját. Mindkettőnek nagy jelentősége van. Az egynemű közeg problémakomplexumából indulhatunk ki, hogy a fejezet végén megadhassuk a színjáték-Mű fogalmi meghatározását. Közismert, hogy a fogalomnak — és persze konkrét megjelenésének — Lukács György nagy jelentőséget tulajdonított. Először mint a „tárgyiasságoknak és kapcsolataiknak egy különös formálási elvét"

6 határozta meg. Majd megállapítja, hogy e közegek konkrét természete a hallhatóság, láthatóság, nyelv és taglejtés.

7 Az egynemű közeg természetét ekként konkretizáló fogalmakat zárójelben említi ugyan, de azonnal hozzáteszi, hogy a hallhatóság, a láthatóság, a nyelv és a taglejtés ,A gyakorlat alapjává válik a művészi alkotásban, ahol a művész művészeti ága egynemű közegébe helyezi magát. .."

8 E közegek „differenciálódásának elve nem pusztán az ábrázolt tárgyi vüág természetében rejlik, mint a tudományoknál, hanem az emberi szubjektumnak azokban a magatartásmódjaiban is, amelyek lehetővé teszik egy ilyen valóság fontos és tartós aspektusainak megközelítését".

9 A közeg ezért először „a vüág felfogásának beszűküléseként jelenik meg, elemeinek, tárgyiassági és összefüggés-formáinak az üyen magatartás álláspontjáról észlelhető világ körére történő redukciójaként". Azon-