Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

SZÍNHÁZELMÉLÉT - Bécsy Tamás: A teljes színjáték-Mű és ontológiai egyneműsége

ban „nem minden tetszés szerinti beállítottságból jöhet létre", mert „Történelmi tény, hogy az érzékszervek közül csak a látás és hallás képes arra, hogy e közeget kifejlessze. Az 'Ulatszimf óniák' üres játszadozások maradnak."

10 Kétségtelen, ezek a kijelentések adtak alapot arra, hogy az egynemű közeget az érzékszervekhez kösse. így alakult ki az a nézet, miszerint az egynemű közeg azonos a tiszta láthatósággal és a tiszta hallhatósággal. Teljesen egyértelmű, hogy ebben az esetben az egynemű közeg — azonos logikai alapról meghatározva — csak a képzőművészetre és a zenére érvényes. Az irodalomra vonatkoztatva már legfeljebb a belső látást és a belső hallást lehet említeni, méghozzá e kettőt egyszerre. A színjáték egynemű közege — mondja Lukács György — a taglejtés; ám még akkor sem lehet ez az egynemű közeg, ha ebbe a beszéden kívül az összes testi megnyüvánulást is beleértjük (a mimikát, testtartást, mozgást stb.), hiszen a színjátékban mindig ott vannak az anyagi értelmű nemverbális jelek is (pl. a tér, a ruházat stb.). Utalnunk kell arra, hogy a fogalom meghatározása Lukács György számára is láthatóan problematikus volt. Hiába igaz ugyanis, hogy az érzékszervek közül a szem és a fül képes ezt a közeget kifejleszteni, ez a közeg — mondja — „csak akkor alakítható ki, ha a valóság visszatükrözésének kezdeti beszűkítése, és az, ami e specifikus érzék segítségével észlelhető, csak eszköz arra, hogy a művész az így létrejövő újfajta módon leképezze és jelképesen rögzítse a vüág specifikus és ugyanakkor totális aspektusát". Ezek szerint a közeg tehát eszköz. Abban a fejezetben, amely — jellegzetesen és általunk hangsúlyozandó módon a pluralizmus szót is magában foglalja — „Az esztétikai szféra egynemű közege és pluralizmusa" címet viseli, így ír: az egyneműség „az életben egymástól legidegenebb mozzanatok egészen mély rokonságát, belső összetartozását teszi érzéküeg nyüvánvalóvá, és ezzel minden ábrázolt vonatkozás számára egészen a tragikus drámaiságig egységes atmoszférát teremt, amely a tárgyakhoz képest nem külsőleges, és sohasem közönyösen veszi körül őket, hanem épp ígylétük tulajdonképpeni sorsatmoszféráját, legbelső lényegét szemlélteti".

12 Az Ot

hell óról állapítja meg, hogy „éppen tragikumának mélysége volna elképzelhetetlen, ha e sokrétűségen nem csillanna át egy ilyen egyneműség, amely OtheUo, Desdemona és Jago ellentétességéből valami egymásrahangolt, szétválaszthatatlanul eggyévált anyagot gyúr össze; a végtelen sokrétűség egyneműsége ez, amely esztétikaüag hasonlót jelent, mint a sokrétű egysége a valóság megismerésszerű visszatükröződésében".

13 A H ami erről is ír ebben az összefüggésben: ha „arra gondolunk, hogy miként hangolódtak kölcsönösen és gyakran erős kontrasztok segítségével egymásra Hamlet, Horatio, Fortinbras és Laertes, akkor előttünk áll a rend és gazdaság üyen szintézise, amelyet formailag az egynemű közeg, tartalmilag a tipikusság pluralitása és egyetemessége határoz meg."

14 Mindezekből több dolog látszik egészen vüágosan. Először, hogy az egynemű köz^g fogalma itt ismeretelméleti. Másodszor, hogy a mű vüágszerűségének formájaként értelmezendő, ám az adott, meghatározott tartalom egyedi-egyszeri formájaként; hiszen más az a forma, ami az Othello és más az a forma, ami a Hamlet mély tragikumát, illetve a rendet és gazdagságot érzékelteti; hiszen mást tartalmaz az a vonatkozásrendszer, ami az egymásra hangol tságnak alapot ad. Harmadszor, hogy voltaképp mégsem a formában jelenik meg, hanem a tipikusságban, vagyis a tartalomban, annak sokrétűségében és egyetemességében. Negyedszer, hogy itt már egyáltalán nem az érzékszervekhez kötött. Az egynemű közeg, egyszerűen szólva, a tartalom bizonyos aspektusát, illetve hatását jelenti. A