Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

DRÁMATÖRTÉNET - Fried István: Márai Sándor: A kassai polgárok

valószínűleg azt sem, hogy legalább nagyjában-egészében híven kövesse a színmű cselekményét, így ír a bíráló: „András (!) mester nem valamely drámai belső fejlődés és szükségszerűség következtében áll a kassai polgárok élére, hanem csak azért, mert egyéni, művészi és emberi vágyai, önző öreg szerelme egy »közepkori lidércszerű nevelt lány« iránt — aki a Nemzeti Színház színpadán modern »flapperre« süllyed — semmivé lettek." A továbbiakban elismeri a bíráló, hogy „itt-ott érezni", Márai „tud írni, sőt még drámai feszültségű jeleneteket is"; mindez azonban retorikai fogás annak érdekében, hogy kijelenthesse: „magáig a drámáig már nem jut el." Meglepően (?) rokon ezután több kifogása a Dékány Andráséival; elmarasztalja Márait az epikusságban, a regényszerűségben, hibáztatja, hogy szinte ajánlott levélben mondatja el a szerző Omodé és (következetesen) András mester párviadalát. A legnagyobb és legszembetűnőbb hiba azonban az író polgártudata, a polgár hivatásáról szóló nézetének megszólaltatása a Nemzeti Színházban. „Teljes nyíltsággal" tiltakozik a befejezés ellen — óp —, a hős fogalmát nem lehet így degradálni, nem helyettesítheti az ,ember' kifejezés hamis értelmezése. „Nem, Márai úr! Ennek a nemzetnek nem az Ön szájaíze szerinti »emberekre«, de igenis hősökre van szüksége!" — majd következik az esztétikán messze túllépő recenzens finom denunciálása: „és ha ezt a lektorátus és a dramaturgia nem vette észre, mi figyelmeztetjük erre."

69 Innen nem nagy a távolság az 1944. október 15-én az egyébként üres Márai-lakásra leadott figyelmeztetői?) lövésekig. Ezzel zárjuk a kritikák, beszámolók szemléjét anélkül, hogy messzemenő következtetéseket vonnánk le. Hiszen a kritikusok túlnyomó többsége elsősorban az előadást ismertette, bírálta, nemigen volt módja a hirtelen munka lendületében sem a mélyebb megfontolásokra, sem az eredeti (s nem az előadásra meghúzott) szöveg elolvasására, tanulmányozására. 1942 decemberében, 1943 elején a politikai pártállás nem csekély mértékben határozta meg a bíráló helyzetét, továbbá az ízlés, az irodalmi hovatartozás Márai-hívőkre és Márai-ellenzőkre osztotta az irodalmi közvéleményt. A teljesen tárgyilagos állásfoglalás, valóban irodalmi szempontú elemzés viszonylag ritka madár a Maráiról szóló írások között. Ehhez járul, hogy Márai a Pesti Hírlap (és a Magyar Nemzet) állandó munkatársaként újságcikkeivel közvetve maga is részese, nemzetnevelési röpiratával közvetlenül aktív szereplője az ország jelenét és jövőjét tárgyaló vitáknak, így a liberális-polgári szemlélet népszerűsítője.

70 Hogy Márai egyre elkeseredettebb utóvédharcokra kényszerült, azt majd 1943-44-ben vezetett naplója tanúsítja, meg Panoptikum címmel összefoglalt írói arcképsorozata,

71 amelyben különös gonddal határolja el magát a kitűnő szavakkal és kitűnő felsőkabáttal rendelkező virtuóz írótól, Maughamtól, és szintén különös gonddal azonosul a belső és külső emigráció íróival: Thomas Mann-nal és Turgenyewel. Főleg ez utóbbi portrévázlata jelentős: a franciássággal és nyugatossággal vádolt orosz író műveiben megteremti azt az Oroszországot, amelyben nem tud élni. Márai — mondhatjuk —A kassai polgárokban színre hozza azt a polgártudatot, amely 1942 Magyarországában még ellenállhatna a határon leskelődő és betörni készülő bitorlónak, ha létezne. Staud Géza összefoglaló jellegű írása

72 megállapítja Márai művének sikerét, az átlagos 20-30-as előadásszámot megérő nemzeti színházi darabokkal szemben a Budapesten létrejött 43 előadás figyelemre méltó teljesítmény. A további előadásokat akadályozta a főszereplő vendégművész elkötelezettsége a Vígszínházhoz, ahol nemigen lehetett továbbra nélkülözni. Staud a nagyszabású elgondolást némileg szembeállítja a kidolgozás néhány