Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

DRÁMATÖRTÉNET - Fried István: Márai Sándor: A kassai polgárok

hibájával: „Eszmei és érzelmi zűrzavarral telített korunkban régen beszéltek olyan szépen emberi jogokról és kötelességekről, érzésekről és hivatásról." Ezzel szemben: nagyobb a téma, mint a megfontolás ereje; az író a figurákkal túlságos célzatossággal mondat (...) az örökkévalósághoz címzett sablonos bölcsességeket. Csupán az egyes jelenetek „bravúrosak", a szerkezet valójában széteső. Túl erős az expozíció, s ehhez képest esik a továbbiakban a darab. Staud kissé tanáros mérlegelését elfogadhatnánk, csak éppen ellenkező előjellel minősítjük A kassai polgárok szerkezetét. Ugyanis a túl erős, tételeket megfogalmazó és a konfliktust látszólag túl váratlanul és talán még zsúfoltan is érzékeltető első jelenetekhez képest a konfliktusokról alig-alig tudunk meg valamivel többet, legfeljebb új oldalról látjuk őket; a cselekmény fejlődése során nem hoz lényegesen új mozzanatokat, inkább a jellemek rétegződnek. A cselekmény látszólagos bősége ellenében a nyelv numerozitása és ezzel összefüggésben az ismétlések meghatározta jelenetépítkezés mintegy a késleltetés funkciójával rendelkezik. A szüntelen nekiinduló és lefékeződő események a szisztolédiasztolé ritmusát eredményezik. Látszólagos bőségről szóltam följebb, hiszen a szavakkal elbeszélt történések földrajzi és időbeli messzeségeket fognak át, János mester emlékezései az ősök hagyományozta napnyugati őrjáratot, a tanácsülés egy középkori város működési mechanizmusát világítja át, a harc a polgárság színrelépését demonstrálja a középkorból a reneszánszba váltó epochában, a távoli háttérben Dante alakja magasodik föl, majd az ítélkezés során az antikvitás és a krisztusi tanítás sugárzó ereje fénylik föl. Szólaltassuk meg Angelust, a latin származású literátust: „Apám ősei, Róma bölcsei évezredek előtt megmondták, mi az emberi jog? Aztán eltelt egy idő és Krisztus megmondotta, mi az isteni jog? S megint fordult az idő, s most nem a bölcsek szóltak és nem Isten fia szólt. A névtelen ember szólt ebben a teremben. És másutt, mindenütt. Délen, Északon, Nyugaton. A névtelen ember megszólalt. Ezt mondta: jogA gondolatritmusok árján előresuhanó magyarázat a királyi jegyző ajkán távlatot kölcsönöz a teremben történteknek. Történelmi-időbeli távlatot. Valamint a jogalkotás történetét vázolja, pontosabban szólva: annak láthatatlan történetét. A kulcsszó a jog mellett maga a szó (szólal), a kimondás kényszere és hatása. Eszerint alakul a történelem, szinte mitologikusán jelölve a korszakokat. Mitologikusán, tehát a közös emberi emlékezet eszközeivel élve, jelképekkel, amelyek hozzásegítenek ahhoz (mint e dolgozat mottója hirdeti), hogy az emberi sorsot tisztábban és pontosabban érzékelhessük. Semmiképpen nem mondható ez a hanghordozás teátrálisnak, hiszen nem közvetlen hatásra, hanem éppen ellenkezőleg: elmélyülésre, egy gondolkodási folyamat megindulására számít. Külső formáját tekintve arioso ez a följebb idézett részlet, szerkesztése zenei jellegű, miképpen a következő is. Az ismétlések már említett szerepe egyben a lehetőségek példázására is alkalmas, egy eldönthetetlen kérdésre adandó felelet változataiként: Jakab polgár: Döntöttél és a várossal maradsz? János mester: Döntöttem és munkámmal maradok. Jakab polgár: Emberekkel szerződői, mester. Vigyázz, hogy végül egyedül ne maradj. János mester: A munkámmal szerződtem. Semmi mással. Gergely páter: Istennel szerződtél. Senki mással. Ágnes: A sorsoddal szerződtél. Senki mással." A gondolatritmus nem „tökéletes", apró — szándékolt — elcsúszások óvják meg a szöveget a mechanikus ismétlődés veszélyétől; viszont nem oly mértékűek az apró változtatások, hogy azok a dallamot lényegüeg zavarnák. Ugyanakkor minden alkalommal új