Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)
DRÁMATÖRTÉNET - Fried István: Márai Sándor: A kassai polgárok
polgár összecsapása a színfalak mögött zajlik (Márai éppen ezen a módon kerüli el a tézisdráma csapdáit). Elismeri a részletek kétségtelen szépségét, de semmi esetre sem nevezné „kassai Bánk bánnak". Aligha minősíthetjük jogosnak a recenzens eljárását, aki a Bánk bánt kéri számon Márain, pontosabban szólva azt a leegyszerűsített vélekedést igyekszik a Márai-dráma magyarázatával szembesíteni, amely szerint Katona József színműve Petur bán szemszögéből lenne értelmezhető. A történetekben mutatkozó külsődleges hasonlóság viszont alkalmat ad a recenzensnek, hogy előfeltételezését látványos bizonyításként tüntethesse föl, s Maráit elmarasztalhassa abban, amiben valójában ártatlan, a reprezentatív nemzeti dráma megalkotásának kudarcában. Az írónak nyüvánvaló akarata ellenére soroltatott be színműve egy olyan hagyományba, amelyet tisztelt és becsült, de amelynek dramaturgiájától távol tartotta magát. Az ajánlás (,Apám emlékének") szerves része A kassai polgároknak. Márai édesapja, Grosschmid Géza (a két háború között a prágai parlament magyar szenátora) ugyanis az író számára megtestesítette a kassai polgárt, aki a Várost lélekkel és élettel töltötte meg. Együtt az iparosokkal és kereskedőkkel a kultúra őrhelyévé volt képes tenni Kassát, évszázadok emlékét újra meg újra megnemesíteni, ott, a Dóm árnyékában hirdetve a polgári és emberi jogok, a minden létezőt megillető szabadságnak életet értelmessé tevő eszméjét. A kisebbségi politikussá nemesedő Márai-ős emléke egyben a városszervező, civilizációt honosító polgár megidézése, amely néma ellenállásban a gépiesedő korszak kihívásával szemben élt, s ha szükség volt, meghalt az igazságért. S ez az eszme nem más, mint a lus, amelyet római polgárok örökítettek az utókorra. Valójában „egyidős a gondolkozó emberrel". S a kérdésre, mely minduntalan felhangzik, ha szabadságuk fenyegette emberek felkelnek a jogbitorlók ellen, hová jut a vüág; meg akkor, ha egy napon uralkodni kezd ez a szó, a bölcs Angelus nem tud sokat és megrendítőt felelni. Mindössze ennyit: „Nem jut messzire. De egy árnyalattal emberibb lesz. Ez minden, ami történhet, mikor az emberek minden következménnyel mondanak ki egy régi szót." S ezt a régi, időszerű szót mondta ki Márai a nemzet színházában, 1942-ben. Dékány András bírálata — egészében — a kulturált elhatárolódás, a határozott szavakkal kifejezésre jutó nem tetszés jegyében készült; az Egyedül Vagyunk recenzense úgy döntött, hogy parodisztikus-szatirikus interpretációját adja A kassai polgároknak. 66 Oláh György szellemesnek és találónak nem nevezhető írásában fölfedezhető a Márai-magatartás és a Márai-stílus gyűlölete, a liberális polgárság világnézetének megsemmisítésére törekvés. Hasonlóképpen zúdít össztüzet írónkra a Virradat is. Rövidebb cikkében Erdélyi József 67 beszéli el, hogy nem olvasta Márai nemzetnevelési röpiratát, így be sem számol róla, de látatlan-olvasatlan megállapítja: „Nem akartam bojtorjánról fügét szedni"; a színmű bemutatását követőleg pedig viszonylag részletes kritika fejti ki a veszedelmes világnézet reagálását a Márai-darab mondandójára. 68 Madách-idézettel indít — óp —, a bíráló, ezt a „nemzetiszocializmus (így, egy szóban!) egyik legfontosabb alaptétele" követi, amely szerint „a köz java megelőzi az egyén érdekeit". E bevezetés után tér rá a recenzens a színmű bemutatására: „Milyen nagy és korszaknyitogató lenne Márai Sándornak a Nemzeti Színházban bemutatott drámája, a Kassai polgárok (!), ha nagyon sok hibája mellett maradéktalanul érvényesülne ez a két fenti elv és nemcsak az eszmével kacérkodó mellékmotívumként, ha eredetében tisztán lépne elénk." Igaza van a recenzensnek abban, hogy a „nemzetiszocializmus" elveit hiába keresné valaki Maráinál, s az is egyértelmű, hogy egyén és közösség jogai és kötelességei tekintetében más Márai véleménye, mint a szélsőjobboldal zsurnalisztajának. Ez utóbbi nem érzi szükségesnek a filológiai pontosságot, s
