Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

DRÁMATÖRTÉNET - Fried István: Márai Sándor: A kassai polgárok

gát, a démonikus elem csak ideig-óráig tarthatja rabságában. Fel kell kerekednie, legyőznie a kísértést. „... csak az a hős, aki jelleme szerint cselekszik, akkor is, ha sorsa mást követel tőle". Délről és Nyugatról a remek készítésének vágyát hozta, a szüntelen napfény emlékét, a görög és latin kövek titkát., Az emberit faragták kőbe, s művükből évezredeken át mégis az isteni sugárzik". János mester mindezt tudva és lemondva mutatja föl „nyugodt mozdulattal" vésőjét: „Látod ezt a vésőt? Valami örökkévalót akartam faragni vele. De a sorsom mást rendelt. (Övébe szúrja a vésőt.) Elmegyek azok közé, akik nem a végtelenséggel és az örökkévalóval verekednek, hanem a pillanattal és a mulandóval." Itt ezen a ponton aztán semmiképpen nem idézhetjük Ibsen szimbolikus drámáját. Márai itt a költői dráma felé lép: jelképei vannak és nem jelképe, hősei nem a létben, hanem a történelemben, a múltra visszhangzó jelenben mozognak; személyiségük a világban nyeri el végső formáját. Amikor János mester a tanács ülésére távozik, cselekedete az őt figyelő, benne hívő három szereplő reakciójával teljesedhet csak ki. ,Albertus (utánanéz): Elment, mert törvény van a szívében. Én hittem benne. Genovéva (utánanéz): Én csalódtam benne. Ágnes (utánanéz): Én szerettem." A várostörténetet föijegyző krónikás, a lidércfényű nevelt leány és a feleség egyazon mozdulata három magatartás, háromféle vonzás, három lehetőség szavait teszi nyüvánvalóvá, János mester e hármasság egysége után vágyott, a benne hívő polgárok bizalmára, az alkotást fakasztó lángolásra és a mesterséget tökéletesítő szeretetre. Külön-külön kapta meg, s így élete is vívódássá vált a lehetőségek között. Nem járunk tehát helyes úton, ha külsődleges hasonlóságokat túlhangsúlyozva Ibsennel példálózunk. Mint ahogy több kritikus is (szintén a Genovéva-szálra gondolva) G. Hauptmann színművét, a Károly császár túszát emlegette, nem több joggal, mint a Solness építőmestert. Jóllehet Márai mindkét szerzőt nagyra becsülte, sem a norvég, sem a német dráma klasszikusától nem tanulhatta A kassai polgárok egyik (talán legfontosabb) eszméjét, amelyet a tömörség miatt talán kissé leegyszerűsítve Benedek Marcell ekképpen fogalmazott meg:, János mester, amikor üres otthonába és reménytelen műtermébe visszatér, amikor mint művész és mint férfi már semmit sem várhat az élettől, a legnagyobb magasságba emelkedik fel."

48 (Tehát oda, ahová Solnesst vitte volna Hüda hite, s ahonnan az építőmesternek le kellett zuhannia.) Németh László mindezeknek ellenkezőjét állítja, szimbolikus darabnak tártjai kassai polgárok&U de nem elég élettelinek. Elismeri, hogy „tiszta, kidolgozott munka", de ,János mester drámáját nehéz elfogadni". Szembeállítja a Csalóka szivárvánnyal, majd keserű-ironikusán ítéli meg s el Márai útját: ,Az emlékei és fájdalmai gubancában hősin bűvészkedő művész a legjobb úton van, hogy a nemzet írója legyen."

49 Németh László a maga nemzeti színházbéli kudarcaiból kiindulva ítél, Németh Antalnak is szól a bírálat; annyi feltehető még, hogy egy másfajta dramaturgiát tart célszerűnek. Az ő történeti színművei másképpen személyesek, másképpen szentenciózusak dialógusai, valójában közelítenek a színpadi esszéhez. A Németh László-drámák esszészerűsége tökéletesen hiányzik Maráiból, akiben (e szerint a bírálat szerint) még a többnyire biztos ítéletű Németh is zengő költői szóval jelentkező Herczeg Ferencet lát; azaz a hivatalos történetszemlélet dramatizálóját. Talán az egykorú kritikusi és a közönségvisszhang meggyőzhet e nézet tarthatatlanságáról, mint ahogy arról a tételről is, miszerint valójában inkább a kamaradarab, mint az „operalibrettó" felé hajlik a Márai-színmű. A kései elemző

50 duettek, tercettek és kórusok váltakozásának érzi A kassai polgárokat, s a valóban zengzetes nyelv, az ismétlések, előre- és