Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

DRÁMATÖRTÉNET - Fried István: Márai Sándor: A kassai polgárok

visszautalások (vezérmotívumos szerkesztés), az eufóniára törekvés, továbbá a többnyire rövid mondatos, poénokkal csattanó jelenetek valóban a stilizáltság és a túlzott retorizáltság érzetét kelthetik. Ne vágjunk azonban elébe az elemzésnek, sorakoztassuk föl a legjellegzetesebb kritikusi megnyilvánulásokat. Egyed Zoltán képes beszámolója

51 lelkesülten emeli ki a jog és a szabadság gondolatának drámai megfogalmazását, és Márai írói magatartását metaforákkal írja körül, amelyekkel egyképpen nehéz egyet érteni és egyet nem érteni: bölcs földúltság, lírikus felnőttség, harcos nyugalom, mélyre markoló, mindent kiszámítani tudó okos és naiv ravaszság. Az azonosulás heve fűti át Lányi Viktor szépen megírt kritikáját, az író vallomásaként jellemezve a művet, a Kassához fűződő személyes viszony emeli meg a színmű mondandóját. Időtlen a történet és időtlenek a szereplők, ezért időszerűek a tanulságok, amelyeket a történet során a szereplők sorsába rejt Márai.

52 Hasonlóképpen ad számot megrendül tségéről a színháztörténész-színműíró Galamb Sándor,

53 aki „mélyértelmű költői alkotás"ként minősíti A kassai polgárokat. A rövid mondatos szentenciás nyelv mellett értéknek tünteti föl a kitűnő szerkesztést, s legfeljebb annyi a fenntartása, hogy a szereplők itt-ott tudatosabbak a kelleténél. Ez a halkan kimondott bírálat másutt felerősödik, és „típuskifogássá" lesz. Galamb az általános históriai intelmet és tanulságot dicséri meg a színmű láttán, Márai erőltetés nélkül való aktualizáló célzásairól elmélkedve. Schöpflin Aladár

54 a polgárszereplők között feltűnő művésznek tulajdonít nagy jelentőséget mint konfliktussá fejlődő személyes és közösségi történések hordozójának. „A mai magyar drámaírás legnagyobb koncepciójú alkotása" — állapítja meg, a „dráma nagy stíljé"-t kiemelve. Máthé Klára

55 már-már reprezentatív nemzeti, történelmi darabként értékeli A kassai polgárokat, majd szinte megrettenve saját lelkesedésétől, gyorsan hozzáfűzi: „mindenesetre annak szánta a szerző". Megkísérli, hogy rekonstruálja a szerző kérdésfeltevéseit: „hogyan kell megosztania életét a művésznek műve és a közösség között?"; „szabad-e (...) engednie romboló, de művét inspiráló Múzsájának?"; s a mű befejezését értelmezve: „mihez kezd most már üressé vált életével a Művész, aki mindenét feláldozta a közösségnek?" Érdekes módon, még az a kritikus, aki idáig eljutott, sem utal a Jónás könyvére, sem az írástudók felelőssége körül régebben kialakult, de a 40-es évekig minduntalan feltörő vitájára (amelyhez — ha úgy tetszik — hozzászólás A kassai polgárok, különösen akkor, ha Márai idézett egyéb megnyilatkozásairól sem feledkezünk meg). Valójában a kritikaírás korlátait bizonyítja, hogy a színpadi előadás látványa elhomályosíthatott sok mindent, viszont előtérbe hozhatott olvasva lényegtelenebbnek tetsző mozzanatokat. Ugyanakkor a kritikák tükrözik az élményt és a benyomást, s így közvetlen reagálásukkal jelzik az egykorú értelmezés határait. „Kétségtelenül nemes, helyenkint talán túl nemes is, szándékoltan nemes szimbolikájú darab" — állapítja meg Máthé Klára a művész és a közösség konfliktusát jelölve meg a történést mozgató erőnek. Hogy ez a konfliktus magában a művészben is lezajlik, arról nem szól. Ellenben világirodalmi utalásaival (Ibsen, Hauptmann) egyfelől A kassai polgárok értékeit, másfelől hagyományos megoldásait ajánlja az olvasó figyelmébe. Possonyi László

56 beszámolója már a kritikai visszhang egy fajtájára is utal. Márai történeti drámája körül „a nem irodalmi célzatú berkekben olyan macskazenét" csaptak, „mintha a politikai ellenfél ablakait kellene sárral és záptojással bemocskolni a választás előestéjén". Fogunk erre példát hozni, de egyelőrePossonyit idézzük: „a teremtő és dómépítő ősök munkáját zengi, az ő követésükre hív fel." S egy jellegze-