Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

DRÁMATÖRTÉNET - Fried István: Márai Sándor: A kassai polgárok

rai a calais-i polgárok hősiességével rendelkeznek (Márai személyesen ismerte G. Kaisert); a szerző nem legcsekélyebb érdeme, hogy „kezében tartja koncepcióját".

46 A rádió két alkalommal tűzte műsorára a színművet, előbb a február 19-i előadást vette föl, s adta le Budapest I-en este, majd a hangfelvételt április 12-én délután (5-7,25) megismételte Budapest Il-en. A külsődleges siker tehát maradéktalannak tetszhet, a kritikai akadékoskodások és félreértések ellenére. Ám a legfelső kultuszkormányzat nem nyugszik, 1942. december 14-én a kultuszminiszter értekezletet tart az állami színházak igazgatói részére. A kassai polgárokat destruktívnak minősíti. Kifogását nem (csak?) az a „személyes sérelem" táplálja, hogy Omodé ősei közé tartozik, hanem az, hogy egy polgár megöli az ország nádorát, és ez a jelen körülmények közepette akár lazításnak, felforgató tevékenységnek is felfogható. Németh Antal az egyetlen lehetséges választ vágja a miniszter úr szemébe (akinek nevét ne örökítse meg ez a dolgozat, összhangban Németh Antal szavával): „Ugyanaz a kifogás, mint a Bánk bán ellen, akkoriban azonban osztrák (?) volt a cenzor. A kassai polgárok bemutatójának dátumát akkor is jegyezni fogja a magyar színháztörténet, »amikor már senki sem fogja tudni, hogy ki volt akkor a kultuszminisztere" A tisztesség és az igazság kedvéért jegyezzük meg, hogy a miniszter szó nélkül hagyta Németh replikáját, és áttért a következő napirendi pontra. Lehet, hogy megérezte: ő csak hatalmasabb, de a színházi ügyekben és színháztörténetben — enyhén szólva — járatlanabb? Mielőtt a kritikák bemutatására térnénk, egy többször visszatérő (és alapjaiban téves) megjegyzésről ejtenénk néhány szót. A cselekmény néhány külsődleges mozzanata alapján ugyanis többen egyrészt ibseni dramaturgiáról, másrészt — ezen belül — a Solness építőmester esetleges analógiájáról szóltak. Az ibseni dráma szimbolikusba növő vonásait látták rá A kassai polgárokra. Csakhogy János mester (öregedő férfi) és Genovéva (ifjúi szépségével és erejével a férfi életébe-művészetébe betörő leány) története egy egészen más típusú drámai konfliktusba illeszkedik bele. János mester azért szeret bele Genovévába, mert benne az itáliai táj szépségét látja ragyogni, Dél varázsát, amely ifjúi utazása során megbűvölte. A hűvös Észak, a becsült feleség hűsége nem képes a művészt lángra lobbantani, kötelesség, tisztesség, becsület alkalmatlanok a remekmű ihletésére. Hiányzik az a démoni, az a vajákos, az a mediterrán napfényből és végtelen tengerből született ragyogás, az a sugár, amelyet a művész Délről és Nyugatról hozott haza, s amely kifakult az évtizedek tisztes munkájában, a városépítés szürke, önként vállalt hétköznapjaiban. Genovéva úgy jelképes erő, hogy lényege csupán viszonyrendszerbe állítva és nem magától értetődően nyilatkozhat meg. Nagyobb igazságot mond ki kritikájában Innocent Vincze Ernő, aki a párhuzamosságokra hívja föl a figyelmet (bár e párhuzamok is erőltetettek olykor): amiképpen Omodé birtokolná Kassát, olyképpen János Genovévát, ületve a páratlan számú képekben a hős egyéni drámája, a párosakban az egyén sorsának közössége által történt behatároltsága tetszik ki. „Erős sodrú, kemény dráma János, a kőfaragó sorsa és összetűzése a környező világgal (...) A közület drámájának mozzanatai az egyéni dráma mozzanataira párhuzamosan jelképileg mutatnak rá és viszont..."

47 Ami még ebből az érzékeny elemzésből (is) hiányzik, annak felfogása, hogy az igazi jelkép a Dóm Szent Erzsébet-szobra, amelyen ott a két alak is: „Fiatal vagy, s az ifjúság mindig királyi. Öreg vagyok, s az öregség mindig koldus, vándorbottal a kezében." Már itt is eltér a Solness építőmestertől: a végre remekműre készülő mester belátja korlátozottsá-