Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)
DRÁMATÖRTÉNET - Fried István: Márai Sándor: A kassai polgárok
művésznő boldog, hogy Márai szavait mondhat ja. 8 A kritika nagyobbik része a későbbiekben elmarasztalja Szörényi Évát, mert nem elég középkori, nem elég villózó, nem elég rejtelmes. A művésznő (szokatlan módon) szintén riport keretében válaszol a kritikusoknak, hogy beskatulyázták, és ő ki akar törni a skatulyából. 29 Közvetlenül a bemutató előtt, december 3-án (december 4-én 1/2 11 -kor főpróba, december 5-én ünnepi előadás keretében este 6-kor bemutató) ismét Somlay szólal meg: „Nem érzem hivatottnak magam, hogy a kritikusokat megelőzve magam mondjak bírálatot Márai Sándor új színművéről. Még úgy vélnék: hívatlan prókátor szerepét játszom ott, ahol erre semmi szükség. Csak annyit mondhatok, hogy a Kassai polgárok (!) olyan történelmi színmű, amelyről még hosszú ideig beszélni fognak a magyar színpadi irodalom tudósai és beavatottjai". 30 Márai már a bemutató után számolt be kétségeiről. 0 csak társszerző, a mű már a próbán függetlenedett tőle. „A valóságban a drámát csak egy kissé írtam én, nagyobb, igazibb valóságában ez a középkorú úr is írta, aki most megrágja mondataimat, s aztán kimond szavakat, melyek nem egészen pontosan az én szavaim többé: a lejtés, a hangsúly, az értelmezés már a színész munkája és többlete. S ez a fiatal színésznő most mosolyog: s ezt a mosolyt már ő írta a darabba, nem én. S ez a szakállas rémség, aki itt hörög és kardjába dől, a papíron, munka közben, sértett, finom és tragikus ember volt: most látom, hogy a valóságban dúvad, kinek lényéből és szájából árad a vérgőzös szenvedély." Rendkívül tanulságos egy másik passzus, Márai színészparadoxona. Hallgatva a próbát eltűnődik: „Mindaz, ami a színpadról felém sugárzik, kissé teátrálisan hat. Ez nyugtalanít, ^^itán megértem, hogy színházban vagyok, s a színház — rejtélyes módon — teátrális." 31 Az író a tőle megszokott tapintattal sóhajt föl: a Nemzeti Színháznak történelmi drámákra alkalmazott stílusát tapintotta ki, ezt fogja majd a rendező ellensúlyozni (a játékmester segítségével) mindig jól kidolgozott színészvezetése révén, s a valóban teátrálisnak ható tömegjeleneteknek úgy tud nyomatékot adni, hogy a világítástechnikai elemek váltogatásával mintegy megteremti lényeges és pillanatnyilag homályban hagyható egyensúlyát a színpadon. A Márai-dráma nem csekély nehézséget okozott színésznek, rendezőnek, s a Nemzeti Színház gyakorlata a történelmi dráma ünnepies-ünnepélyes előadásában ezúttal kétes értékű hagyománynak bizonyult. Ugyan többen emlegették a Bánk bánt és Herczeg Ferenc Bizáncit, mint a színmű elődeit, csakhogy a kézműves-polgárok színre vitele, az említett művektől eltérő hangvételű költői dráma igénye másféle felkészülést és színpadi magatartást igényelt. A száz esztendő során kialakult emeltebb-tragikusabb előadói stílus nem volt alkalmazható, szándékában, az ismétlések eredményezte ritmizáltságban közelebb hozható a Márai-mű Giraudoux-hoz, mint Herczeghez (vagy Katonához), itt a köznapi lendül át a démonikusba és a költőibe, az egyes eset a különösbe. Jóllehet a történelem nem pusztán kulissza, de éppen az 1940-es évekkel mutatkozó analógia hangsúlyozása, a mondandó szinte tételes megfogalmazása és az írástudók (!) szájába adása figyelmeztethette a rendezőt és a színészt, hogy/l kassai polgárok példázat is, történelmi színmű is, a nemzeti tragédia igényével írt színpadi játék is, vallomás is a „Buddenbrooks"-szá válni nem tudott polgárságról meg a mai művész hivatásáról, akinek magánossá kell lennie, hogy szolgálhassa a művészetet, és fel kell adnia magányát, ki kell lépnie műhelyéből, hogy szolgálhassa a közösséget. Ez a tömegjelenetekkel tarkított „kamara"-dráma egyszerre kívánt (rendezőtől és színésztől) nagyszabású tragikai előadást és halk költőiséget érzékeltető visszafogottságot. Németh Antal (nyilatkozatai szerint) János mester tragédiájára koncentrált:
