Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)
200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Fried István (Budapest): A magyar színházi mozgalom kezdetei (kelet-közép-európai kontextusban)
pán ürügy a jelenkori tematikájú drámában még ki nem mondható szenvedélyek, groteszk vágyak ábrázolására). 6) Miközben a játékszíni mozgalmak olykor a főúri-nemesi pártfogástól kapják a támogatást, és régiónkban a társulatok jó darabig képtelenek a huzamosabb megtelepedésre, vándorlásra kényszerülnek, műsorpolitikájuk anyagi lehetőségeik és a rendelkezésre álló színészgárda szerint alakul, s így akarva-akaratlanul is rákényszerülnek az adaptálásra. 7) Régiónk drámaírását a töredékesség jellemzi. Szinte minden nemzeti irodalomban születik egy-egy kiemelkedő tehetségű író, akit később nemzeti klasszikusként tisztelnek; s születik néhány olyan színdarab is, amely mind a mai napig játszható. Hiányzik azonban az a folyamatosság, s nem mutatható ki az a tisztességes átlagszínvonal, amely a drámát (már a 18. század végén) a mindenütt lényegesen jelentősebb líra mellé emelné, s még a regény is (bár az is sokáig fordítás-adaptálás maradt) előbb lett a nemzeti irodalom irodalomtörténetileg kodifikálható része, mint — a néhány kivételt leszámítva — a dráma. 8) Ugyanakkor a nemzeti színjátszás első évtizedei a nemzeti kulturális legendárium szívet melengető részei lettek. Regényekben, színdarabokban és filmekben örökítették meg a kései utódok azt a heroizmust, amellyel az időjárással és közönnyel szembeszegülő színészek az anyanyelvet, a műveltséget terjesztették. Ez a legendárium hozta létre a városi német ajkú társulatok és az anyanyelvű színészek ellenségeskedésének fekete-fehér színekkel fölfestett történetét; s ez sugallta a színháztörténészek számára is a jóval később kikristályosodott nemzeti eszme visszavetítését. S amikor valóban a behatóbb elemzés tárgyául választjuk a hazai színjátéki-színházi mozgalmakat, szem előtt kell tartanunk azt a többnyelvű közeget, amely nélkül aligha érthetők az egyes színészi és olykor társulati pályák. 9) Végezetül (amiről nem esett szó) a közönségszociológiai problémakörre utalunk. Itt szintén arra figyelmeztetünk elsőként, hogy nemcsak színészek, zenészek között lelünk többnyelvű, több kultúrájú egyénekre, hanem a városok potenciális közönségének jelentős része szintén többnyelvű (több kultúráltságú) volt. S bár az anyanyelvű színházi előadások támogatása mindinkább morális kötelességként jelentkezett, önmagában az áltörténelminemzeti csak meghatározott történelmi pillanatokban lehetett a siker oka. Az arisztokrácia nemcsak azért látogatta jóval kevesebbet az anyanyelvű előadást, mert az kevésbé volt színvonalas (mint a városi német nyelvű), vagy mert nem értette az anyanyelvet, hanem azért, mert hiányzott számára a „színházi légkör", olykor a megszokott elkülönülés lehetősége, máskor a játszó hely szegénységét nem tartotta megjelenésére méltónak. Az a tény, hogy előbb-utóbb szinte mindenütt napirendre kerül a „nemzeti" és a Nemzeti Színház létesítése, egyben azt a felismerést is tükrözi, hogy a színházba járás a lkai miságából meg kell teremteni a színházba járás rendszerességét; a színházat a már addig létesült és becsült intézmények rangjára kell emelni. Színjátszás és játékszín fejlődése így egymást segíti, egyik ösztönzi a másikat, s ebben a kölcsönhatásban a külföldi példák ihlető ereje, a régió kultúráinak kölcsönhatása mellett nem felejthetjük el az írókat, akik még tagadásukkal, megvalósíthatatlan igényeikkel is a nemzeti kultúra kiteljesítésének ügyét szolgálták.
