Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Fried István (Budapest): A magyar színházi mozgalom kezdetei (kelet-közép-európai kontextusban)

Kisfaludy Károly, Josef Kajetan Tyl szlovák párhuzamaként kell értékelnünk), aki nagykorúsította az addig csak elvétve művelt műfajt, a színművet. Áttekintve közel száz esztendő kanyargókkal és kitérőkkel gazdag historikumát, vázlatos szemlénket összegezve az alábbi következtetéseket vonhatjuk le: 1) Régiónkban a lengyel felvüágosult klasszicista színház, előadói stílus és drámaírás jelentkezett elsőnek, megalkotván azokat a drámákat, amelyektől függetlenül a régió más irodalmaiban később hasonló típusú (főleg vígjátékok) jelzik a kotzebue-i példa meghaladását, a kísérletet a hazai ihletésű komédia megalkotására. A lengyel történelem tragikus alakulása visszavetette a lengyel színházi üzemet olyan állapotba, amelyben hasonlóvá vált a régió más nemzeteinek játékszíneihez. 2) A nemzeti mozgalmak első, kulturális fázisa teremtette meg az igényt és a lehetőséget az anyanyelvű színjátszásra. Még ott is, ahol egyébként régebben virágzó színházi kultúra létezett (például az Adriai tenger parti városokban, ahol a későreneszánsz és a barokk korszak drámaírása, színháza vetekedett a fejlettnek mondott nyugat-európai színházzal és drámaírással). S bár a játékszíni mozgalom egyáltalában nem független az iskolai színielőadásoktól, nem is azoknak közvetlen folytatója (még akkor sem, ha az iskoladrámák fokozatosan térnek át a latinról az anyanyelvre). 3) Annál fontosabb a városi német színházak és színtársulatok szerepe. Valójában a fejlettebb, differenciáltabb, tudatosabb, pallérozottabb színjátszásnak voltak hírnökei, és ebben a minőségben nemcsak egy adott város művelődéstörténetének szerves részeiként érdemesek a fokozottabb figyelemre, hanem részei a hazai színháztörténetnek is. A régióban kizárólag soknyelvű országok léteztek, a városok is többnyelvűek voltak, a különböző nyelvet beszélők számos esetben nem egymástól elzárkózva, hanem keverten éltek. így a különféle nyelvű kultúrák találkozása, egymásba szövődése a színház területén is éreztette hatását. A német nyelvűséget még két szempontból sem hanyagolhatjuk el: a) Egyes városokban viszonylag korán létesült német nyelvű sajtó. Ez a sajtó közölt színházi beszámolókat, előbb szűkebb körben, majd tágabb körből véve anyagát rendelkezvén az országon kívül élő tucfósítókkal. Ezek a színházi beszámolók, kritikák fontos dokumentumai a német nyelvű színházi és színházi-társasági életnek és az anyanyelvű színházi mozgalmaknak is. b) A német közvetítő nyelvként szintén számon tartandó. S míg a szláv népek írástudói kisebb-nagyobb nehézségekkel olvasták egymás könyveit, folyóiratait, nem egyszer azonban még ők is a német nyelvű sajtóhoz fordultak, különösképpen pedig magyar-szláv viszonylatban nem mellőzhető a német nyelvi közvetítés. 4) A színi hatás problémája kezdettől foglalkoztatta a színházzal valamiképpen kapcsolatba kerülő művészeket. Egyfelől az elitirodalom - triviálisnak minősített irodalom antinómiája osztotta meg a színházzal foglalkozókat, s közöttük csupán a felvilágosodás valamely államjogi vagy bölcseleti tételét népszerűsítő színdarab értékelésében mutatkozott megegyezés. Később a nemzetiesítés és az eredetiség kérdéskörében jelentkeztek ellentétes nézetek, s ez kapcsolatos a fordítással szemben megnőtt igények kifejeződésével. 5) A nemzeti tettként minősített anyanyelvű színjátszás és a maximalista, irodalmi színházi felfogás vitája a kiegyenlítődés felé haladt, a normatív esztétika és ars poetica fokozatosan vesztette el pozícióit, viszont az áltörténelmi-hazafias színjátékok szerzői is törekedtek a romantika követelte, a klasszikáétól eltérő, antik mércét immár elvető történetiség érvényesítésére a tragédiában (jóllehet a történetiség a romantikában olykor csu-