Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 27. (Budapest, 1990)

DRÁMATÖRTÉNET - Nagy Adrienne: „De a művészet mindörökké él" (Csiky Gergely ünnepi prológusai)

mint akit Árpád megszabadított a rémalakoktól, csak ötven évvel később. Ezalatt jócskán megöregedett: „agg, törődött alak". Az elmúlásnak ilyen plasztikus, kemény megjelenítése nem túl gyakori a színpadon. A díszlet és a függöny felhúzásakor a színen levő parasztlányok népviselete egyértemüvé teszi, hogy a helyszín: Erdély. Itt elzárva él a Színésznő, aki régi dicsőségeire emlékezik. Erdély, mint helyszín több jelentéstartalmat hordoz magában. Egyrészt, bizonyítja, mit jelentett az írónak és a közönség nagy részének ez a táj. De sokkal fontosabb a jelentése: a táj jellege, másrészt színháztörténetileg betöltött helye. Miután nem erdélyi várost idéz a díszlet, hanem a hegyekkel elzárt, erdős Székelyföldet, ahol a „távolból" hallatszik a harangszó, vagyis a templom is messze van, a falu; nyilvánvaló, hogy a három egyszerű lány számára a múlton merengő öregasszony furcsa csodabogár. Ok teszik a dolgukat, a forráshoz mennek korsóikkal, és direkt írói utalás, nem pedig „műveltségük" bizonyítására szolgál, hogy Vörösmarty-verset, A kisleány baját éneklik. így a fiatalság gúnyos megjegyzései az öregasszony felé nem elsősorban a tiszteletlenség jelei, vagy az ifjúság hetykesége az elmúlással szemben, hanem a tudatlanságé az ismeretlen furcsasággal szemben. Az elzártságból adódó egyszerűség és tisztaság ellenpontozni fogja a város és a „szakma" későbbiekben megjelenített durvaságát. A már említett Vörösmarty-vers indítja el a cselekményt, amely ismét több szempontból ügyes megoldás drámaelméletileg és dramaturgiailag egyaránt. A költő felidézi a közönségben az ötven évvel ezelőtti ünnepi pillanatot, lehetőséget ad az írónak, hogy a műbeli Költőt és az akkori prológus szerzőjét, a reformkor egyik jelképét azonosítsa. A reformkor egymondatos felidézése már a darab elején szembeállítja a dicső múltat a dicstelen jelennel, noha ezt még itt nem bontja ki. Végül, a virágok és a költészet elindít egy gondolatsort, amelynek a végén a közönség számára egyértelművé válik az a tény, hogy minden alkotóművészet közül csak a színművészet az, amely nem lehet maradandó, amely a pillanattal elenyészik. Ez a többoldalú előkészítés eleve előlegezi a vállalkozás kudarcát, amelyet a Színésznő kíván, azaz a múlt visszatértét, a fiatalságét, de a jelenben. A 2. jelenetben megjelenő Költő szelleme, aki mindezt biztosítja számára, szintén baljóslatú szavakkal kommentálja az isteni ajándékot: A nagy Lény, akinek nincs múlt s jövő, Ki nem volt, nem lesz, ám örökre van, 0 küld tehozzád s küldi általam Örök tavasza egy fuvallatát Jutalmul, büntetésül? nem tudom. Legyen neked kívánságod szerint! Hulljon le a kor terhe vállaidról, A régi tüz kerengjen ereidben, Légy újra ifjú, kezdd újból a harcot, Küzdj, fáradj, szenvedj, kergesd célodat, Míg a halált nem kéred tenmagad. [Kiemelések:^. A,]