Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 27. (Budapest, 1990)

SZÍNHÁZTÖRTÉNET - Nyerges László: Carlo Goldoni színháza Magyarországon II. (1841-1941)

nevezte Goldonit, „aki a maszkok alá csempészte a mindennapi élet nyelvét beszélő halszagú kofákat, hétre füles inasokat", fölszabadította őket, polgárjogot adott nekik, minekelőtte elkövetkezik a forradalom. Az előadásról szóló egyik kritikai megemlékezés a másfélszázados darab premierjéről beszél, de ezt rögtön helyesbítenünk kell. A komédia hazai, magyar nyelvű ősbemutatója ugyanis jóval korábban - Pesten 1812-ben, Kolozsvárott 1829-ben volt, igaz, hogy német átdolgozás felhasználásával. 1884. augusztus 25-én, a Budai Nyári Színkörben Radó Antal - olasz eredetiből - fordításában láthatta a közönség. A jubileumi előadás rendezője Hevesi Sándor volt. Ez az adat eddig ismeretlen volt, így nem szerepel a Hevesi rendezéseit méltató kutatók - Staud Géza és László Anna - összeállításaiban sem. Tény az, hogy ebben az időben Hevesi a Thália Társaság körében tevékenykedett, de az is igaz, hogy a Nemzeti Színházban a kérdéses évad folyamán Molière-t is rendezett. Két korabeli, a Hazug előadásáról szóló kritika azonban megerősítheti állításunkat. A Népszava április 14-i számának recenzense elkötelezetten szól a jellemkomédia születéséről:,, Az olasz író működésének virágkora a XVIII. század derekára esett, amikor a velencei uralkodó osztály rettenetes feslettsége igen nagy fokon állott. Az a szegény nép bizony nem mert urai ellen felszólalni, alkalma se igen volt rá, mert a művészet... készségesen kiszolgálta a vagyonos osztályt. Hazug, hamis, képmutató emberek voltak azok, akiket Goldoni megfigyelt, gúnyos kacagással a színpadra hurcolt, és ott a kacagó közönség előtt lelkileg pőrére vetkőztetett. Goldoni ilyen értelemben megalkotta a jellemvígjátékot." A cikkíró ezután megdicséri az előadást és a mesterien játszó Pethest, majd megállapítja: „A rendezés Hevesi Sándor dr. kezére vall." A kissé kurta és határozatlan megfogalmazás mellett meggyőz bennünket Márffy Károlynak a 200. évfordulóra is emlékező kritikájának alábbi szakasza: „Az előadás, amelyet dr. Hevesi Sándor jeles esztétikusunk rendezett, igen nagy irodalom-mű veszeti és anyagi sikert hozott a Nemzeti Színháznak... A fényes siker első pálmáját a címszerelő Pethes Imrének kell nyújtanunk. Mesteri természetesség, a jellemszínezések hatalmas skálája tényezői ez istenáldotta művészünk tehetségének.

46 Az előadásról megjelent recenziók írói ellentétes véleményeket fogalmaztak meg. Ábrányi Emil Goldoni reformátori művészetét igen elismerően méltató, Magyar Nemzetben megjelent cikkében

4 hangsúlyozza, hogy nála senki sem tett a színpadon több szolgálatot a demokráciának, a polgári elemnek, kivéve Beaumarchais-t, majd megállapítja: „Nem lehet elvitatni tőle, hogy nemcsak a maga nemzetére volt rendkívüli hatással, hanem a comica goldoniana túlment Itália határain, és kifogott a diadalmas időn." A továbbiakban kifejti, hogy a rendezés a sok változásból álló vígjátékot egy színbe vonta, és ezen a színen gyors tempóban pereg le a jól összevágó előadás. A színészi játékból Pethes alakítását emelte ki, aki könnyedén, élesen jellemzett és virtuóz módon beszélt. A Budapesti Hírlapban megjelent kritika szerint az előadás leleményes volt. Az egy színen játszódó cselekményhez a színpadot kerti fal osztotta két részre. így lehetett a darabot két óra alatt eljátszani. Pethes minden túlzás nélkül tudta a hiú, eszelős, szemtelen Lelio figuráját humorral és komikummal élvezhetővé tenni.

40 Ezzel szemben szigorú hangot ütött meg A Nap kritikusa, amikor elmarasztalja az elszáradt komédiát, a szereposztást és a dilettáns, tehát fontoskodó rendező ötlettelenségét és színtelenségét. Véleménye szerint Pethes nem tud füllenteni; ha kihozzák