Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 27. (Budapest, 1990)

DRÁMATÖRTÉNET - Fried István: Márai Sándor Kalandja

tolmácsoló dr. Szekeres is élete csődtömegét hordozza, nem boldogabb a tudományos felismeréseivel, mint a professzor; az orvosnőnek a hiú remény marad: talán egyszer dr. Zoltán visszatér hozzá. S a jelentéktelennek hitt asszisztensnőnek is szembe kell néznie élete drámájával, igazi szolgálatára senki nem tart igényt. Az utolsó jelenetben azonban nem párbeszéd, nem drámai cselekmény, hanem szerzői utasítás adja tudtunkra a reménytelenség végső üzenetét. Az orvosprofesszor „egyedül marad. Figyelmesen és csodálkozó arckifejezéssel néz az asszisztensnő után. Fogalma sincs róla, hogy most ment ki az egyetlen ember a szobából, aki szerette..." Mint Maráinál szinte mindig: valamenni szónak jelentősége van. Nem egyszerű ténymegállapítás az, hogy az orvosprofesszor egy pillanatra egyedül marad a színen. S bár az előző mondatokban az asszisztensnő félreérthetetlenül utalt a kialakult helyzetre, a talányosnak tetsző szavakat képtelen saját helyzetével egyeztetni: csak azoknak nem tudunk segítem, akiket szeretünk. A professzor magányossága nem a tudósé, a meg nem értett férfié, hanem a világot, az embereket oly sokszor félreismerő orvosé, aki bármennyire is átvilágította röntgenkészülékével betegeit, saját feleségéről megfeledkezett; elhitte azt, amit hinnie olyan jól esett. Persze nem csak a professzor érti félre vagy nem érti meg mások sorsát. Dr. Szekeres találkozik - mi tudjuk már - a halálba távozó Annával, s arcán a boldogság sugárzását véli felfedezni. „Akkor megértettem valamit - mondja ifjúkori barátjának - (...) te választottad a jobbik részt, mert nem az emberiséget és a boldogságot választottad." Azt az embert követi meg dr. Szekeres, aki éppen rossz választásáért kénytelen fizetni, méghozzá súlyos árat, a boldogságot. Dr. Szekeres a professzor életútját akarja igazolni, hogy elmondja saját élete csődjét. Teszi ezt abban az órában, amelyben véglegessé vált: a professzor életútja zsákutcába torkollott. „Mindahhoz, ami az életben pompa volt, nincs igazi közöm. Ami boldogság volt, összetört" - kommentálja a maga tévedését. Rálép a dr. Szekeres által kijelölt útra. Mert nem tehet mást? Van-e egyál tálában jó választás? Márai Sándor adós marad a válasszal, nyitva hagyja a színdarabot. A szerzői utasításban így jelöli meg a professzor végső gesztusát: a „láthatatlan várószoba felé mondja, gépiesen és csendesen: Kérem a következőt". Nem vitás, a befejezés hatásos, poénként csattan. A várószobában rosszul lett beteget el kell látnia, a sosem nyugvó orvosi lelkiismeret nem hagyja, hogy a professzor látványos elhatározása (lemond magánpraxisáról) egészen valóra váljon. Csak befejezés ez, nem megoldás: az eddig oly erőteljes orvos gépiesen szól ki, a hivatásból kötelességteljesítés lesz, s a láthatatlan várószoba talán maga az élet, amelyben mindig ott várakozik egy következő, akin segíteni kell, aki igényli a segítséget, aki elől nem lehet elfutni. A láthatatlan várószobából remény érkezhet, de fenyegetés is. Mert a láthatatlan várószoba - a külvilág, amelyet nem lehet sohasem kiismerni. Ahová öntudatlan - kifut a halálos kór elől az orvosfeleség; s az onnan érkező jeleket nem lehet nem meghallani. Az orvosprofesszor azt vélte, hogy a külvilágban lehet úgy jelen lenni, hogy valójában nincsen jelen, hogy mindig vissza lehet lépni a laboratórium védettségébe; hogy eleget téve annak, amit e külvilág protokollban tőle megkövetel, mód nyílik arra: őrizze függetlenségét. S amikor minden összeomlik; amikor már a kívülállók azt is világosan látják, hogy az orvosprofesszor csak az is meretleneket ismerte, aki mellette élt, dolgozott, azokat a legkevésbé, akkor ismét betör a külvilág, a következő