Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 27. (Budapest, 1990)

DRÁMATÖRTÉNET - Fried István: Márai Sándor Kalandja

űrben él felesége, mily hamar jóllakott az előkelő társaságban. S ekkor, a siker tetőpontján, beszélgetésük közben robban ki: nincs tovább. Anna külföldre készül egy új szerelem igézetében, a professzor szeretne elmenekülni helyzetéből, s tudva Anna szándékát, megpróbálni még egyszer a valójában megpróbálhatatlant. A lelkek válsága a test válsága, a lélek nyugtalansága a testet rombolja. Ezt állapítja meg a röntgenkészülék; s az élet kalandjából a halál kalandja fejlődik ki. A valóságos halálé és az öregedésé, az egyedül maradásé, amely lemondás az élet kalandjáról. Ha Márai kalandot mond, ismerte föl Kassák Lajos, ott jelen van a kaland. Nem modoros szó használat, nem unalomig ismételt kulcsszó: a kaland az élet és a halál, pontosabban szólva mindenkinek saját élete és saját halála. S ha tragikai vétségről szólhatunk a Kalanddal kapcsolatban, akkor ott lelhetjük föl, hogy sem Anna, sem a professzor nem merte élni saját életét, a konvenciók közé illeszkedett, a professzor divatos orvossá, Anna pedig jó társaságbeli úrinővé vált. Schöpflin Aladár jól vette észre, hogy (mint általában a Márai-hősök) a szereplők intelligensebbek annál, hogy ne vennék észre életük zsákutcáját, miként vált mind átlagosabbá, ami kalandnak indult.

30 S itt, ezen a ponton lesz a realitásból jelképiség. Amikor Pais Dezső a Magyar Tudományos Akadémián, üdvözlő beszédet mondott Márai Sándor levelező taggá történő beiktatásakor, felfigyelt valami nagyon fontosra: „Filozófiájában jelentős szerep jut a végzetnek, azonban a végzet Márai Sándornál nem valami külső, emberek feletti [...] Embereinek belső végzetük van: a jellem [...] a külső élmény voltaképpen csak ürügy, amit a lélek keres és meg is talál, hogy a maga természeténél fogva eleve elrendelt sorsát elérhesse."

31 Kárpáti Aurél színikritikájában az I. felvonás tiszta realizmusával állította szembe a II. felvonásban kibontakozó irreális játékot. Féja Géza két drámát látott a Kalandban: a gépírónőét (?) és az orvosét, illetve a fülledt, dekadens világét (?) 32 A nyelvtörténész Pais Dezső Kemény Zsigmondot asszociálta Márai regényeihez, éppen ezért hangsúlyozta a Maráitól egyébként nem teljesen idegen eleve elrendeltséget. Csakhogy az - s itt van igaza Pais Dezsőnek - a jellem próbája. A jellem viszont a saját élet (és halál) vállalásával mutathatja föl önmaga legjobb változatát. A Kaland hősei fokozatosan nőnek föl jellemükhöz, a bennük volt lehetőséghez, amely alakot szeretne (vagy kényszerül) ölteni. Az orvosprofesszor kilépne a maga megszabta keretből, Anna mindent elöről kezdene asszonyisága büszke vállalásával, dr. Zoltán is feladná a gyors sikert. A korábbi tragikai vétség következménye, hogy minderre már nincsen mód? Aki szem elől tévesztette az élet kalandját, arra a halál vár? Az egyedül maradás? A kérdésre Márai nem válaszol: a II. felvonás egy tömbből faragott ságára a III. felvonás jelenetekre tagoltsága következik. Feszült, izzó párbeszéd csak az or vosprofesszor és dr. Zoltán között zajlik, bár a többi sem a kiengesztelődés, a megváltoztathatatlanba való belenyugvás sztoikus vagy mélabús mondatait tartalmazza; a szerző mintha a realitásba lépne vissza, az egyszerűbe, a pontosan követhetőbe. A professzor és dr. Zoltán párbeszéde ugyanannak az irreális játéknak a kiteljesedése, amely fokozatosan hatalmasodott el a II. felvonásban. A szerelmi utazásból halálos nász lehet csupán, az Annából kiragyogó, újra megtalálni vélt életre a halál vet árnyékot, dr. Zoltánra pedig egyetlen feladat hárul: kíméletesen vezetni a halál felé Annát. Itt akár véget is érhetne a színmű, de Márai le akarja zárni a többi szereplő sorsát: bizonyítván, hogy a többiek is kiszolgáltatottjai a végzetnek. Az ifjúkor merészségét