Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 27. (Budapest, 1990)
DRÁMATÖRTÉNET - Fried István: Márai Sándor Kalandja
körülmények védettségében élő szereplök ennek a fenyegetettség-érzésnek jegyében élik életüket. Hiszen a jólétnek, a biztonságérzetnek, az ilyen típusú kiegyensúlyozottságnak ára van: valamiről le kell(ett) mondani, valamivel meg kell(ett) alkudni. A nyugodt állásért a nagyra törő tervekről, a szerelemért az önbecsülésről, vagy az előbbre jutásról, a gazdagságért, a kitűnően reprezentáló feleségért a tudományos kutatásról. Az elért eredmény mögött üresség tátonghat, mindenképpen ott a hiány, a teljesült mellett a nem teljesített. Márai ebben a társalgási drámának álcázott müvében minden később kibontakozó eseményt nagyon gondosan motivált, mindent a lehetséges legnagyobb aprólékossággal előkészített, az expozíciónak szinte egyetlen utalása sem mehet veszendőbe, az elejtett mondatokra (ha másutt nem) az utolsó felvonás szerzői utasításában kapunk választ. Ritka kiszámítottsággal szerkeszt a szerző, az, akit (éppen a Kalandról szólva) a vegykonyha fejfájdító fülledtségével vádolt egyik recenzense. 25 Ez a kiszámítottság azonban nem gátolja Márait abban, hogy a második felvonástól kezdve átlépjen a szimbolikusba, a mesterségét értő orvosprofesszorból lélekidomár váljék, az adatok hideg mérlegelőjéből csodaváró. Egyáltalában nem lemondás a szimbolikusról, de a csodáról hamar bebizonyul, hogy képtelen ábránd; s az sem az, hogy az orvosi szakszerűség látszatát Márai mindvégig fenntartja. Ám éppen azért, hogy a cselekményt kiemelje a mindennapiból, a betegség, a gyógyulás, az orvosi kezelés, diagnózis szigetére vigye nézőit, ahol valójában minden az, aminek látszik, de semmi sem csak az, aminek látszik. Belehelyezve a darabot a Márai-életműbe, szólhatnánk (kissé vulgarizálva) a polgári családmodell válságtüneteinek diagnosztizálásáról, említhetnénk a banalitásban kimerülő életek összeomlását, valamint a valami nincs rendben érzésének elhatalmasodását, még a hatalom védte bensöség köreiben is. Ami azonban eltávolítja ezt a szerelmi orvoshistóriát egyfelől a szokvány orvosregények, - drámák eseményességétői, másfelől általában a társalgási-társadalmi színművek dialógusokban kibontakozó leplezés-lelepleződés dramaturgiájától, az a följebb említett problémaköröknél több is, kevesebb is. Lényegesen kevesebb, mert (akartán) hiányzik az a bölcseleti, Spenglerre, Ortega y Gassetre, Huizingára és másokra támaszkodó szemlélet, amely a hagyományos értékrend felbomlásában az európai szerepvállalás általános devalválódását érzékelteti, s ezzel párhuzamosan egy kultúra kiüresedését, mert megtagadja az alázatot, az áhítatot, az értelmiségi lét öncélúságát, a kultúraőrzés és -átadás hivatását. Viszont több is, mert valamennyi szereplő elmagányosodásával azt a szükségszerűen létrejövő állapotot rajzolja meg, amely külsőségeiben a társadalmi konvenciók által kiépült jól rendezettséget tanúsítja, ám ezt kulisszának, ideiglenesnek minősítve, az illúziókba menekülő és ezeket az illúziókat valóságként funkcionáltató magatartásformák csődjének felvázolását is vállalja. A Rendelés előtt című novellában már körvonalazódott az egymás mellett élt sorsok párhuzamossága, azaz a sorsok egymásba fonódásának lehetetlensége. Az elbeszélés orvosára további orvosiközéleti sikerek várnak, felesége a közeli halállal fog majd szembenézni. A színmű tovább szűkíti a teret: délután 2 és 4 óra között jelöli meg Márai a történés idejét, a helyszínt pedig - mint írtuk - az orvosi rendelőre korlátozza, amelyben fenyegető jelenségként a röntgenkészülék jelképezi a titkok, rejtélyek szétfoszlásának helyét és idejét. A röntgenkészüléket csak az orvosprofesszor használhatja, csak ő tud (és mer) vele vizsgálatot végezni. Számára nem csupán a belső szervek kóros elváltozásairól ad információt a készülék, hanem a
