Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 27. (Budapest, 1990)
SZÍNHÁZTÖRTÉNET - Nyerges László: Carlo Goldoni színháza Magyarországon II. (1841-1941)
A késő romantikus stílust követő, korábbi olasz társulatok előadásaihoz képest egészen új színházi kifejezéssel lepte meg közönségét a velencei Compagnia Comica Goldoniana. 1894 tavaszán, Giacinto Gallina vezetésével tizenhárom estén lépett fel Feld Zsigmond városligeti színházában, ahol a Chioggiai csetepatét egy chioggiai táncjátékkal egy műsorban, a Hazugot három estén, A velencei ikreket, valamint a Bugrisok&t egy-egy estén játszották. A sajtó már a társulat érkezése előtt foglalkozott Goldonival, bemutatta a társulat tagjait, köztük a kitűnő, és Olaszország-szerte ismert Ferruccio Beninit, majd az előadásokat követően elismerően méltatta a színészek teljesítményét. A Pesti Hírlap április 30-i száma azt emeli ki, hogy a játék mentes minden mesterkéltségtől, technikai bravúroktól, a színpadon Goldoni hiteles figurái kelnek életre. Az előadásokon - a viharos idő ellenére - jelen volt a fővárosi színházi élet számos tekintélyes képviselője, így Blaha Lujza, Lánczy Ilka és Jászai Mari, aki a búcsúesten, a Bugrisok előadásán minden olasz színésznek egy-egy szál rózsával kedveskedett. A jelenlévő, sajnálatosan mérsékelt létszámú közönség és a hazai művészek lelkesen ünnepelték a kitűnő színészekből álló társulatot, amely - szemben a korábbi, nagy nevekből álló és nemzetközi repertoárt játszó társulatokkal -, az olasz dráma- és színjátszás eredményeit összegező, kollektív játékkal keltett elismerést. A korabeli beszámoló méltatta Ferruccio Benini felülmúlhatatlan játékát. A nézők távolmaradásának okát azzal magyarázta, hogy „mindig csak a divatokkal úszunk, hiányzik a kritikai szellem és a tudásvágy". Amikor a társulat két év múlva visszatért Budapestre, akkor a korábbi vendégszereplés során már játszott három Goldoni-komédiával - Chioggiai csetepaté, A hazug, Bugrisok - lépett fel az alig két hónappal előbb felavatott Vígszínházban. A Pesti Hírlap 59 július 12-i, illetve július 16-i számában a természetes színészi játékot, a karakterisztikus kosztümöket méltatta. A kissé kimerült, hazai népszínmű-játszás állapotára utalva megállapította, hogy egy ilyen együttes sok örömet szerezhetne a pesti közönségnek a népszínmű színpadon. Hevesi Sándor kritikusi minőségben látta a Chioggiai csetepaté című előadást. A rendezésről, valamint a színészi játékról szólva megállapította, hogy az oly tökéletes, mintha a szereplők nem is színpadon volnának, hanem otthon diskurálnának vendégeikkel. (Hevesi itt szinte Goldoni első komédia gyűjteményéhez, az 1750-ben írott bevezető szavait használja. Tutte le opère di C. Goldoni, I. 771. old.) Elismerően méltatja a kitűnő összjátékot: „Ha tömegesebb jelenetet játszanak is, még a néma személy is részt vesz a jelenetben, és nem unatkozik vagy ásít a szemünk láttára, mint a mi statisztáink szoktak a Nemzeti Színházban." Harminc év elteltével ugyanerre az előadásra így emlékszik vissza: „Ez volt a legmuzikálisabb és legösszevágóbb előadás, amit valaha láttam; a veszekedő és verekedő csipkeverő asszonyok jelenetét mintha csak egy láthatatlan karmester dirigálta volna: ritmusnak, dinamikának olyan szédületes változásait, amit az olaszok ebben produkáltak, soha német színtársulat meg nem közelítette 44 ." Hevesi bizonyosan Otto Brahm, Max Reinhardt, Paul Lindau és más német együttesek századeleji, budapesti vendégszereplésére utal. Ezek az invenciózus, újszerű előadások éppen az egyéni alakítást állították előtérbe. Az olasz társulatok vendégszereplésének és az általuk bemutatott Goldoni-komédiák előadásainak tapasztalatait összegezve megállapíthatjuk:
