Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 26. (Budapest, 1989)

SZÍNHÁZTÖRTÉNET - BERLOGEA, ILEANA: Agatha Barsescu Hamburgban

ellentétben áll a román művésznő vulkanikus temperamentumával. Ehhez jön, hogy kevésbé jó elszánt, bátor ifjak szerepében, mint pl. Rómeó, inkább az olyan szerepekben nyújt nagyszerű teljesítményt, mint pl. Uriel Acosta vagy Faust. Sonnenthalon kívül 1891 tavaszán Friedrich Talger is Hamburgba szerződik, elsősorban Rómeó szerepére. Már az év őszén átveszi tőle ezt a szerepet Kari Wagner, aki az emelkedett és idealizált játékstílus szellemében szintén a Burgtheaterban tanult színészetet. Ily módon a hamburgiaknak megadatik az a lehetőség, hogy Barsescu kisasszonyt Qphéliaként Sonnenthallal és Júliaként Kari Wagnerral együtt csodálhatják meg . Agatha Barsescu most új szerepekre, kiadatlan darabokra vár, melyek lehetővé teszik számára, hogy színészi eszköztárát gyarapítsa és továbbfejlessze. Az alkalom nem is várat sokáig magára; a színház ugyanis, melynek mindenre figyelni kellett, ami Németországban és Európában történt, gyakran változtatta műsorát, s egyre erősebben jelentkezik az az igény, hogy lépést tartson a korral. így a művésznőtől is mind gyakrabban kérik, hogy viseljen korabeli öltözetet, és hogy jobban alkalmazkodjon viselkedésében a hétköznapi viselkedési formákhoz. Ez ugyan kitűnő színpadi gyakorlatot jelentett számára, de ennek a kihívásnak nem mindig tudott megfelelni a klasszikus versezetű művek számtalan hangfekvésben való recitálásának mestere és a nagy konfliktusok ábrázolója. Az intenzív munkatempó, az egymást gyorsan követő bemutatók és különösen az a körülmény, hogy a művésznőt sokkal szélesebb repertoárban alkalmazzák, mint amire művészileg képes, oda vezetnek, hogy a sajtóban bíráló kritikák is megjelennek, megjegyzések a rossz szereposztással és a nem megfelelő szerepmegformálásokkal kapcsolatban. Agatha Barsescu., aki a Burgtheaterban az idealizált szép jegyében a stilizált és emelkedett kifejezésmódot tanulta, ezzel döntő választás elé került. Egyrészt itt vannak a kortárs darabok, a pszichologizáló gondolati drámák szerepei, melyeknek csak akkor tud eleget tenni, ha lemond a formális virtuozitásról, és részévé válik az együttes-játéknak, másrészt ott vannak a nagy, patetikus szerepek, melyek túlnyomórészt ábrázolás-