Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 26. (Budapest, 1989)
ÉVFORDULÓ - NAGY PÉTER: Horváth Árpád és a francia színház
A föltételezett rendezés művészi programja a másik tanulmányban van, amelyet a Nyugatban publikált, A modern Racine címmel. Horváth e tanulmányban nagy lendülettel és alapos tudással bizonyítja, hogy Racine belső tulajdonságai által modern szerző; szenvedélyesen kikel kora színházi gyakorlata ellen, amelyből minden emelkedettség, minden áhítat hiányzik, s attól idegen. Racine igazi értékét abban látja, hogy őt aztán nem lehet naturalista módra játszani: alakjai s cselekménye egyaránt vagy szimbolikusak a színpadon, vagy egyszerűen nem léteznek, mondja. A mai kor tragédiát akar látni a színpadon: Racine színháza maga a tragédia szelleme. Egy feltételezett rendezés előkészítése, mondottuk. Anélkül, hogy ezt az állításunkat visszavonnánk, itt meg kell állnunk egy pillanatra. Van itt valami zavaró. Elsősorban az, hogy mindkét tanulmányban Horváth Ratíine-ról általában beszél, anélkül, hogy figyelmét egy, vagy néhány darabra összpontosí ta ná; ha valóban arra készült volna, hogy Racine valamelyik darabját színpadra állítsa, természetesen elsősorban ezzel kellett volna foglalkoznia. De nem, sőt ellenkezőleg. Racine drámáinak címe nem, vagy alig fordul elő ezekben az írásokban. Tehát igen is, nem is: Horváth szerette volna színre vinni Racine-t, az ő tragédiáiban találta meg az alapot saját legkedvesebb elméletei megvalósításához, de Voinovich igazgatása alatt ez nem volt elképzelhető, még neki sem, aki pedig mindig hajlott arra, hogy vágyai azonnali megvalósulásában higyjen. A Racine-ról szóló esszék egy művész sóhaja: bár megvalósíthatnám ezt az álmot! - mondja a sorok között. De az akkori viszonyok nem tették ezt lehetővé Horváth rövid élete során. A Giraudoux-ról szóló előadás vázlata egy más korszakból való. Pedig az előbb tárgyalt két esszétől csak öt év választja el; de a kettő közt nemcsak a korszak: a világ változott meg. 1935 még a béke, ha a fenyegetett béke esztendeje is az a korszak, amikor Horváth az ország legtekintélyesebb színházának mindenki által elismert rendezője. 1940: nemcsak háború van, de Horváth számára a bizonytalanság korszaka, nincs művészi otthona, egyre inkább fenyegetettnek, üldözöttnek érzi
