Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 26. (Budapest, 1989)

ÉVFORDULÓ - ELEKFI LÁSZLÓ: Nagy Adorján beszédművelői munkássága

táján a naturalizmus képviselői tudatosan háttérbe szorították azokat a kellően kidolgozott beszédelveket, melyeket Egressy és Paulay tanítottak. Ennek a hagyományt semmibe vevő áramlatnak következménye az, hogy századunk harmincas éveiben a színpadot is elözönlötték a köznapi nyelv beszédhibái és általában a kiejtési lomposságok. Ezek közül a legkirívőbbnak említi a pesti hanglejtést, így a kétféle kérdő hanglejtésben az utolsó szótag elnyújtását is: Ki volt i-i-itt?

, de a komikus színészek közt terjedő hangtorzitásokat is, meg a meghonosodott idegen szavak, földrajzi nevek idegenszerű ejtését. És Nagy Adorján kitűzi a feladatot: "a jövő színésznemzedéket elméletileg és gyakorlatilag alapos fonetikai kiképzésben kell részesíteni." (

Színpad és beszéd

, 125.) Nem magát a naturalizmust tartja károsnak, hanem azt sajnálja, hogy ez kívülről úgy tört be hozzánk, hogy térhódítása régi eredmények pusztításával járt. Fölteszi a kérdést: "Talán egy nemzet színjátszása csak akkor lehet önálló, ha maga a nemzet is az?" A továbbiakban szakítani kíván "azzal a felfogással, mely a termesze tességben látja a színpadi beszéd csúcsát". És Bajza Józsefig visszanyúlva kér nagyobb teret az olyan kritikának, mely -- a színészek magánéletének boncolgatása helyett -- nem utolsósorban a színpadi beszéddel is foglalkozik. Nagy Adorján önálló beszédművelő könyve 1947-ben jelent meg: A beszédtechnika vezérfonala

. Ez húszéves beszédpedagógiai gyakorlata eredményeinek összegezése, és egyúttal hathatósnak ígérkező válasz arra a kihívásra, mely tíz évvel korábban Kodály szájából hangzott el: hogy nem tudunk helyesen magyarul beszélni szükség van valamiféle kiejtési norma összeállítására. Noha ezt a munkát Nagy Adorján már jóval Kodály megnyilatkozása előtt, a legjobb régi színművészeti hagyományok folytatójaként elkezdte, mégis jelentős ösztönzést kapott a népzenénk prozódiai alapjait is boncolgató, vershanglejtéseket kottába formázó komponista zenetudóstól. A görög, latin és francia beszédkultúra főbb vonásait érintve megemlíti, hogy az ókorból reánk maradt könyvekből éppen az hiányzik, amire most szükségünk van, a technika részleteinek ismertetése. Említi Laziczus Fonetiká

ját (1944), de elhá-