Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 26. (Budapest, 1989)
DRÁMATÖRTÉNET - FRIED ISTVÁN: Varázs - harmincnyolcszor. Márai Sándor színműve
csupán végszavaznak, ők is végigjárnak egy utat, a hűtlenségtől a megértésig, a diadalmasnak látszó új elfogadásától, az új helyzetbe való beleilleszkedéstől a felismerésig: Krisztián nagy művész. Ö az igazi művész, még akkor is, ha többé nem gyakorolja, ha eltöri a varázspálcát, mert már nincs kiért varázsolnia. Márai ezúttal is zárt térben és zárt cselekményben gondolkodik, ezt dikciójának nem pusztán költőisége, hanem mondatainak hangsúlyozott rövidsége emeli. Ezúttal nem hangzanak föl a Márairegényekben megszokott nagyívű "áriák", a dialógusok szikráznak, valóban egymásba láncolódnak (kevéssé ugyan a cselekedetek) a mondatok, nagyon kevés történik, annál több zajlik le a lelkekben. Minden kimondott szó mögött ott a továbbgondolás lehetősége, a világ-színház kettőssége több irányba nyitja meg az értelmezést. Az értelmezés azonban nem csupán a néző-olvasó feladata, elvégzik a szereplők is. Hol egy helyzetet értelmeznek vagy félreértelmeznek (mint például Rex és Krisztián az első felvonásban Krisztián utolsó szereplését és annak hatását), hol pedig egy elmulasztott lehetőséget, mint a hallgatásban rejlőt (mint láttuk Estella és Krisztián párbeszédében). Innen érzékeljük az ismétlődés eredményezte líraiságot, és e líraiságon keresztül a szavak hatalmát. Hiszen Márai lírája az értelem költészete, a jelentésárnyalatok kibontakozása, a gondolat megszületése. "A szavak csodálatos tünemények - állítja Krisztián -, nagyérdemű közönség. Néhány hang, egy kis meleg levegő... és egyszerre megváltozik a világ." A költő tehát világalkotó, a művész nem csoda segítségével teremt, hanem lényénél fogva. Maráiról írja egy kritikusa: "Egyszerű, sírna és szenvtelen, sőt gyanúsan efemer közléseibe is annyi mágikus erőt zsúfol, hogy szavai ijesztő és hökkentő árnyékokká válnak, apokaliptikus látomásokká." 33 Ha följebbi idézetünket ebből a szempontból közelebbről tekintjük meg, megállapíthatjuk, hogy az "egyszerű" kijelentésből, a marais szófordulatból kiindulva, a megszólítás öniróniáján át haladva jutunk el a látomásig: a szó által végzett mágiáig. Ilyen és ehhez hasonló mondatokat kell a színésznek a Varázs ban éreztetnie, tartásával, hangjával kell érzékeltetnie a másik síkba átváltás menetét: ha túlságos érzelemmel telítődik meg a hangja,
