Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 26. (Budapest, 1989)

DRÁMATÖRTÉNET - FRIED ISTVÁN: Varázs - harmincnyolcszor. Márai Sándor színműve

elvész a játék kétértelműsége; viszont, ha a szükségesnél erősebben hangsúlyozódik ez a kétértelműség, akkor a líra szenved kárt, s valóban olcsó mutatványba fullad a nemes szöveg kizengetése. A rendezőnek nem szabad megfeledkeznie arról, hogy a szerző kívülről nézi történetét. Azáltal, hogy cirkuszi környezetbe helyezi a cselekményt, mintegy idézőjelbe teszi: a cirkuszhoz tartozó figurák nem mesterségük gyakorlása közben mutatkoznak, hanem a mesterségre hivatkozva, a mesterségről vitatkozva, a mesterségen elmélkedve. S ezen keresztül törhet csak át a szerző elrejtett mondandója, így a stilizáltság, a játék, legalább anynyi részt kér az előadásból, mint a dialógusok feszessége, a gondolatívek megformálása. Azaz Márai nem könyvdrámát írt, hanem mint előző színdarabjai esetében, a színházi előadás lehetőségét tartotta szem előtt. Ugyan nem a "vígszínházi" stílus jegyében alkotott, a Varázs semmilyen tekintetben nem kapcsolható a Lili om vagy a Csoda a hegyek közt típusú "mirákulum"-okhoz, líraisága külön színt képvisel a magyar dráma történetében. Más kérdés, hogy mennyire színszerű a Varázs ; költőiség és drámaiság erősíti vagy gyengíti egymást? A rendező kezében a lehetőség, hogy az egymást követő dialógusokból egységes előadást formáljon. Természetesen nem a szokványos feszültség fokozása és oldódása jellemzi a történéseket, hanem a szavak tüneménnyé válásának folyamata anélkül, hogy a szerző elveszne az öncélú szómágiában. Szokatlan volt ez a fajta dramaturgia a kritikusok (és a nézők) számára, mivel líra, önirónia, a színház és a világ egymásra utaló kettősségének megjelenítése addig soha nem látott viszonyrendszerbe került. A történet kevéssé lényeges; fontosabb, amit a ki nem fejtett lehetőségek hordoznak. S minthogy 1943-ban Márait elsősorban a művészet felelőssége, az írástudók árulása, hatalom, erőszak és a szellem küzdelme érdekelte, íróként a szavaival a világ dolgaiba avatkozó ember drámáját szerette volna megfogalmazni. A líraiság nem engedi érvényesülni a tragikumot, az érzékelhető önirónia is a végzet megszabta úton haladó hősök ellen hat. Az azonban egyáltalán nem bizonyos, hogy a Shakespeare-drámából kölcsönzött keret a jobb megértést-értelmezést készítené elő. Talán inkább arról van szó, hogy a shakespeare-i világ a