Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 26. (Budapest, 1989)

DRÁMATÖRTÉNET - FRIED ISTVÁN: Varázs - harmincnyolcszor. Márai Sándor színműve

tett, mert az előadásból kimaradt humor még erősíteni látszik. Krisztián például "nyugdíjas csepűrágó"-nak nevezi magát; Krisztián és Maharama páros jelenete sem nélkülözi a humort stb. 4) A kritikusok által szépnek tartott nyelv itt kettős funkcióval rendelkezik: nevezetesen a cselekmény felszínén játszódó eseményeket éppen úgy ki kell fejeznie, mint ezeknek az eseményeknek nem látható, csupán érzékelhető lényegét: az átvitt értelmet. Azt, hogy a szereplők természetesen önmaguk, de bennük eszmék, tézisek, magatartásformák testesülnek meg; az önmagával azonos figura magában rejti azt a pszichológiai, jelentésbeli és tárgyi többletet, amely túlemeli a figurát az egyszeriségen, az átláthatóan egyszeri jelentésen, s bizonyos állandóságot kölcsönöz neki. Már csak azért is, mert a cirkusz és a siker, a színpad és a mutatvány eleve olyan közkincse az irodalomnak, amely újraértelmezve, új formába öntve alkalmasnak bizonyulhat az egyszeriségen túlmutató léthelyzet kifejezésére. Ezért írnak a XX. század drámaírói kedvvel és viszonylag sűrűn olyan drámákat, amelyekben az életbe belenyúlik a színház, s alig lehet megállapítani, hol húzódnak a határok , másfelől viszont a "világszínház" eszméje a művészetté emelt élet vagy a művészet (színház) által felmutatott élet élénk rajzával szolgálhat. A Varázs számol ezekkel a hagyományokkal, de az írói szándék szűk körbe és időbe kényszeríti a történéseket, "alkonyattól estig" játszódik le a darab, két helyszínen, néhány szereplővel. S míg a társalgási színműben a "nagyjelenet" mintegy ketté osztja a drámát, és a végső megoldás felé mutat (még ha késleltetve is), Maráinál a -nagyjelenet az utolsó felvonásra esik, nincsen nem lehet megoldás, mivel a "keret" eleve jelzi a főszereplő kilátástalan harcát, s a lemondást, a megnyugvást, ^a kényszerű kiengesztelődést sugallja. Aki Prosperót tanulmányozza, aki varázspálcájának eltörésére készülődik, annak számára a visszavonulás, a lemondás a varázslatról az egyetlen lehetősége. Az már aztán az értelmezéstől függ, hogy vereségként, megbékélésként vagy győzelemként éli-e meg az olvasó-néző értelmező. Krisztián eképpen: Prospero megismerte az embereket, ezért nem akarhat több varázslatot. De mi is ez a varázslat? Talán az élet is az -- töpreng