Kerényi Ferenc: Színháztudományi szemle 25. (Budapest, 1988)

6/ Katona József: 3ánk bá

n, Illyés Gyula átigazításában, Bp. 1976. 8. SÍK FERENC A színház-csináló szakemberek gyakorlatából jól ismert, hogy a nagy kultúrák klasszikus darabjainak színpadra állítása és a kis nemzetek klasszikusainak színpadra állítása között milyen nagy az eltérés. A nagy európai szellemi áramlatokba ágyazva, a kultúra fejlődésének fó sodrában megjelenő művek egyszersmind az elszigeteltségben élő vagy különös létkérdéseket hordozó népek számára is érzékelhetők, érthetők, fontosak és útjelölők. A kis nemzetek speciális élet- és szellemi izgalmai csak a legnagyobb pillanataikban érik el ezt a szintet. Színpadra állításukkor tehát ezeknek a szellemi szféráit állandóan kapcsolni kell a nagy kultúrákhoz azért, hogy a közérthetőségen túl, szerves alkotó elemként, az európai kultúra részeként jelenhessenek meg. Anélkül, hogy okait és mikéntjét kutatnánk, csupán jelezzük, hogy például a lengyel dráma és színházművészet - mely valahogy szerencsésebb fejlődésen ment át, mint a magyar - ezt a feladatot megoldotta. Olyan színpadi életet biztosított nemzeti klasszikusainak, amely egyszersmind európai rangra emelte azokat*. Minden korszak politikai, társadalmi, filozófiai, és esztétikai kihívásaira úgy felelni, hogy a mű ne tagadja meg a nemzet sorsát, de a humánum és az "ember" sorsára is választ adjon. íme, a feladat. Úgy megfogalmazni az általánosan érvényest, hogy az egyediben és egyéniben megjelenve gazdagítsa az általános emberi kultúrát. Minél tágabban értékelhető és érthető, annál egyedibb, hiszen külön-külön minden egyes a saját élményeként élheti át a felvetett problémát. A 19. század által felvetett kérdések között feszülő ellentmondásra a 19. század nem talált feleletet. A 20. század sem. Es különös büszkeség tölthet el bennünket, ha 92