Kerényi Ferenc: Színháztudományi szemle 25. (Budapest, 1988)

SZÉKELY GYÖRGY Nap mint nap újraéledő feszültség oka a színházak művészeinek az az igénye, hogy a múlt értékes, klasszikusnak minősülő drámai alkotásait egyszerre autentikusan és ugyanakkor a mának szólóan keltsék életre. A teljes rekonstrukció elvi lehetetlenségével, sőt szükségtelen voltával mindnyájan tisztában vagyunk. Hiszen, ha minden régi körülményt tudományosan megalapozva és igazolva helyre is lehetne állítani - ami egyébként szinte megoldhatatlan feladatnak tűnik -, az ősbemutató közönségét, gondolkodásmódját, asszociációs világát, egyszóval az élő előadásnak éppen azt az elemét, amelynek számára az alkotás annakidején készült, képtelenség "megismételni". Az is köztudomású, hogy minden színielőadás az abszolút "jelen" élményének az igényével lép fel: csak az érvényes - legyen az a legkülönbözőbb szempontokból megítélve jó vagy rossz ami itt és most történik. A klasszikus remekművek mai megszólaltatásában éppen ezáltal alakul ki a legélesebb ellentmondás, sőt dilemma: az abszolút múltat kell ötvözni az abszolút jelennel. Mindennapos tapasztalatunk, hogy ez a dilemma csak kompromisszumokkal, jellegzetes határ-megoldásokkal oldható fel, takarható el, s a napi gyakorlat vitái éppen e kompromisszum-határok elmosódottsága, sokszor önkényessége miatt robbannak, robbanhatnak ki. , A probléma, tudniillik egy-egy mű közegváltá

sának nehézsége, nem mai keletű, és rokon területekre is érvényes. Hogy csak egy egészen friss kutatási tartományra utaljak, a fordításelméle

t szinte teljesen hasonló, vagy legalábbis hasonlítható dilemmák feloldásával, tisztázásával küzd. Ott ezt úgy nevezik, hogy az idegen nyelven az eredeti szöveg "egyenértékűségét", ekvivalenciáját kell elérni. Ez esetben a munka felelőse nein a "rendező", hanem a szöveg közvetítője, tolmácsolója, a "fordító". Sikeréhez olyan feltételeket szabnak, mint a két nyelv tökéletes ismerete, az adott szöveg "megértése", tehát az "üzenet" feltárása és 83