Kerényi Ferenc: Színháztudományi szemle 25. (Budapest, 1988)

hanem a színésztársadalom helyzetének javítását is, ami kizárólag állandó színházban lehetséges. Csak az a szírész képes a polgárság erkölcsi alaptételeinek terjesztésére, aki maga is biztos anyagi viszonyok között él. Ezért ellenzi minden nemzeti színházi koncepció a társulatok, "truppok" helyzetváltoztatását. Mivel nem az artisztikus momentumra, hanem elsősorban a verbális és a képi nyelvre összpontosítanak, amely főként a színpadkép kialakításában nyilvánul meg, a koncepció dominánsan irodalmi-erkölcsi újrafogalmazássá szűkül. Az irodalmi alapanyag, a dráma feladata a polgárság közérzetének tükrözése és a nyilvánosság áramkörébe való beiktatása. A valóban jelentős előrelépések a színház egész organizmusának ezen szektorába

n történnek, amelyeket jogosan értékel és becsül a jelenkor. De mindezt a francia forradalom idején nemzeti színházi mozgalo

mként kezelni, az elméleti igény és a reális színházi viszonyok közti különbség elmosásából következik. Az udvari színházhoz hasonló állandó színház megnyitásához zenekarra, színpadi gépezetre, segédszemélyzetre, kiváló díszlet- és jelmeztárra, és mindenekelőtt színházépületre van szükség, ami több kisállam polgárainak fizetőerejét meghaladta. Visszatérnek tehát a meglévőhöz, az udvari színházhoz, és többek közt olyan darabokat játszanak, mint Lessing Emilia Galott

i-ja, Schiller Haramiá

k-ja, a Fiesco és a Tel

i, amelyek megfelelnek az igényes céloknak. A polgárok foglalkoztatása az udvari színházakban egyszerre vívmány és kompromisszum, amely csak annyiban volt szükségszerű, amennyiben a polgárság ezt, s nem egy másik színházi formát részesítette előnyben. De ez a kompromisszum soha nem egyenrangú felek közt köttetett. Ezt világítja meg Iffland helyzete Berlinben, sőt már korábban, Schiller mannheimi "intermezzoja ". Karl Theodor választófejedelem újjáépített mannheimi udvari színházát 1777. január l-jén nyitják meg, ugyanazon év májusában "Választófejedelmi Udvari - és Nemzeti Színházzá" 52