Kerényi Ferenc: Színháztudományi szemle 25. (Budapest, 1988)
A Tavaszi mámo r is vidéken játszódik. Színhelye a kocsma, ahol a parasztság minden rétege megfordul, a favágást irányító gazdagparaszttól a mezítlábas napszámosig. Itt van András, a darab főhőse is, aki most különösen borús kedvű. Otthagyva a munkát, betér a kocsmába, de a borra nincs elég pénze. Még az útkaparó is iszik, sőt a cigánnyal húzatja: neki telik rá, hiszen állami alkalmazott. A jelenet egyre feszültebbé válik, András még bicskát is ránt. Végül kénytelen eladni fejszéjét, hogy ihasson. "Öröme" azonban nem tart soká - elbocsájtják állásából. A végkielégítésként kapott pénzből most már szeretné visszavásárolni a fejszéjét, de a vevő vonakodik viszszaadni: András erre megöli. A bemutató előtt Barta Lajos a Magyar Színpadban így írt a főszereplőről: "íme, egy parasztlegény: Szolga András. Nem duhaj, de nem is csendes; könnyen megszilajodik, de valami bánatosság elveszi a természetes indulatai vadságát. Ez a bánat: a szociális nyugtalansága, amiről nem is tudja, hogy mi. Azt hiszi, ha bort iszik, elmúlik." 4 0 A kritika legfőbb kifogása a darabbal kapcsolatban az volt, hogy nem proletártragédia; a szereplők cselekedeteit nem proletár motívumok vezérlik. Volt, aki azt kifogásolta, hogy a túlfűtött drámaiság idővel unalmassá vált a közönség számára ("Kár volt ... a gyilkosság elé egyetlen felvonásba egy riasztó bicskázást is helyezni - a közönség szenzáció-befogadó készsége idő előtt elkopott"). Mások rövid "genre-képnek" látták a darabot. A Független Magyarország kritikusa azt tartja a mű külön érdekességének, hogy "néhány olyan embert is szerepeltet, akiket--még nem láttunk színpadon". Pataki József (András szerepében) "férfiasan, nemesen játszotta meg a súlyos szerepet, annak minden rejtett kvalitását kifejezésre juttatta". Ebben a szerepében látta őt Tóth Imre is, a Nemzeti Színház akkori igazgatója, s annyira megtetszett neki, hogy 1913. január 1-től leszerződtette színházához. A kritikusoknak "még tetszett" Gellért Lajos Lőrci napszámosa, Garas Márton Utkaparója és Darvas Ernő Kocsmárosa. 167
