Kerényi Ferenc: Színháztudományi szemle 25. (Budapest, 1988)

ziók útját keresi, csakúgy, mint a régi klasszicisztikus színpad. A különbséget talán úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a régi színpad a költői, az új színpad pedig a festői illúzi12 ót ostromolja." "Az új színpadon a három leglényegesebb alkotórész változik. Úgymint: a hang, a mozdulat és a kulissza" - írja Bárdos. A hang ismét jelentőssé vált; újra fontos szerephez jut a deklamáció, de a dráma szövegének nem "poétikai analízisét, hanem a színpad nyelvére való transzpozicióját adja"., A hang az egyik legfontosabb festő, tolmácsoló eszköze a darabnak. Bárdos nemcsak az emberi hang fontosságára hívja fel a figyelmet. Reinhardt példájára hivatkozik, aki újabban nem játszik Shakespeare-t sem zene nélkul. Szerinte a mozdulat fontossága is a klasszicista színpadéhoz hasonló. "Bele kell helyezkednie a képbe, a kép egész stílusának, helyértékeinek és a tér megoldásainak parancsa szerint." Az új stílus színpada gyökeresen átalakítja a tömegmozgásokat is. Mindenekelőtt megváltozik a színpadi tömeg fogalma. "A rendező festői tudatosságától függ, hogy hány emberrel tud egy tömeghatást érzékeltetni, hány emberrel tudja tovább mozgatni a néző fantáziáját." A harmadik elem a kulissza, amely a stilizáló színpadon a színész gesztusának, öltözékének ad harmonikus keretet, és velük együtt a darab legbensőbb tendenciáit segíti érzékelhető és egységes kifejeződésre. Bárdos ezzel az elemmel foglalkozik a legrészletesebben. Azt tartja, hogy a kulisszának döntő fontosságú szerep jut, így tehát minél egységesebben kell egy stílus egészébe illeszkednie . Az arányok hatásáról hosszan értekezik, s példaként Gordon Craiget és Reinhardtot említi: "Az ember eltörpítésével hangsúlyozhatjuk a lét problémáinak űrében támolygó Hamlet trag:!diáját".

1^ A kor színpadának éppen ez volt az egyik legfontosabb újítása, s az egyik leghatásosabb fegyvere a színházi szakemberek arzenáljában. Reinhardt, akitől Bárdos 150