Kerényi Ferenc: Színháztudományi szemle 25. (Budapest, 1988)

tívabb közönségrétegek és talán az ifjúság erőteljesebb bevonására is. Ha azonban nem minden osztrák, csak a bécsiek, alsó-ausztriaiak és burgenlandiak használhatják - ha egyáltalán - a nemzeti színházat - így a vélemények egyik csoportja - akkor a reprezentatív, jelentős produkciókat közvetíteni kell a televízióban. Ekkor azonban felmerülhet a kérdés: hol marad a színházi élmény? Nem hagyhatjuk teljesen figyelmen kívül, hogy a színházigazgatók és munkatársaik nemcsak az egyes produkciók minőségéért, hanem az egész művészi irányvonalért felelősek, saját színházeszményüket kívánják megvalósítani, de nemritkán mégis olyanok hozzák a döntéseket, akiknek a színházhoz semmi közük, sőt, esetleg színházba sem járnak. A döntéshozók a monarchia idején jóval inkább az udvari hivatalnokok és nemesek, mint a színháztörténetből ismert igazgatók voltak. Ma politikusoké ez a szerep. Különösen fontos ezt tudni annak a kérdésnek a vizsgálatához, mit jelent ma egy nemzeti színház, vagy konkréten, mennyiben tekinti magát ma a Burgtheater nemzeti színháznak, ill. mit jelent ma a nemzet

i a XIX. századhoz viszonyítva. (Osztrák színház, minden osztrák számára, németül beszélnek benne, s mint minden reprezentatív színházban, a világirodalmat a nemzeti nyelvre lefordítva játsszák; ám ma nemcsak németnyelvű osztrák irodalom létezik!) A szövetségi színházakat 1971 előtt titkos, legalábbis a közvélemény által nem ismert hivatalos utasításokkal kormányozták. 1971. július l-jén vezette be az akkori oktatási és kulturális miniszter, Leopold Gratz az új szabályozást, amit időleges megoldásnak szántak a szövetségi színházi törvény meghozataláig. (Ez a törvény máig sem készült el, s így a színház legitim működésének továbbra is mindössze egy apró alkotmányos biztosíték az alapja.) Az emiitett 1971-es szabályozás megjelent a Bundestheaterverband 1971/72-es bulletinjében (Bericht 1971/72, 26 és kk., különösen a 3.§). Ebben a szövetségi színházak működtetésére nézve többek között az 13