Kerényi Ferenc: Színháztudományi szemle 25. (Budapest, 1988)
Othell óban, ahol egyébiránt "négernek" (mindenféle értelemben) épp Jágó bizonyul. Egy felszínes megállapítás oda lyukadhatna ki, hogy Carmelo Bene a végsőkig viszi a "mattatore", a kitűnni vágyó színész olasz hagyományát. Mélyebbre tekintve azonban valami jobbat és mást láthatunk: a drámai költemény visszaáramlását a tiszta lírába, az alakok különböző hangjának visszavezetését az egy szerző hangjára, amit a színész közvetít. Nem véletlen, hogy manapság Carmelo Bene főként Hölderlin, Leonardi , Dino Campana, üante verseiből szőtt "költemény-koncerteknek" szenteli magát. Maga Bene is, munkásságának egy bizonyos szakaszában a "tragikum felfüggesztéséről" beszélt. Az általa színre vitt Macbet h-tel (legújabb Shakespeare-rendezése) el is jutunk a "tragédia lehetetlenségéhez"; az "akciót" a "gesztus" helyettesíti; a megszállottságig ismételt gesztus az impotencia bélyegével megjelölve. A dráma teljesen intellektuálissá válik, de egyúttal "rájátszássá" is, lázas monológgá, amiben a közönség mint "voyeur" asszisztál, hol elragadtatva, hol zavarba esetten. Mindebben természetesen igencsak benne van a szerző "önelemzése", sőt, önéletrajza is. Rómeó és Júli ájában még mindig Carmelo Beneről szólván - a cselekmény, mint a korabeli angol kocsma asztalánál alvó Shakespeare álma jelenik meg. A szereplők az óriási poharak és más, hatalmas méretűre felnagyított tárgyak között úgy mozognak, mint Swift Gulliverj ében a lilliputiak, s a tragédia "részeg komédiává" alakul át, amit egy Mercutio-Carmelo Bene ural, ő válik igazi főszereplővé vagy a szerző közvetlen szóvivőjévé. A pszichoanalízis fölhasználása a klasszikus szövegek és szerzők vonatkozásában bizonyára nem újdonság. Alkalmazása és szcenikai megvalósítása azonban rendkívüli gyakorisággal és erőteljesen terjed Olaszországban az utóbbi években (ha nem is mindig bevallottan ezzel a szándékkal). Magától értetődik, hogy a mélylélektan eszközeinek és különböző 115
