Kerényi Ferenc: Színháztudományi szemle 25. (Budapest, 1988)

centenárium), azaz az olasz tragédia egészében , s ebbe beletartozik a pásztorjáték és a Metastasio is; 3/ a 17. század összes színházi terméke; 4/ a 18. század összes színházi terméke, Goldoni és néhány Gozzi-darab színrevitele kivételével; 5/ a 19. századnak a naturalizmust és a verizmust megelőző teljes drámairodalma, tehát jóval a század közepén is túl ig. Eléggé meglepő eredményt kapunk tehát: hét évszázad drámai termésének birtokában a kortárs olasz színház csupán néhány évtized drámairodalmából merít. Olykor a Mandragor

ától (1520) Ruzanteig terjedő húsz évből, vagy a másik húsz évből 1745-től (Goldoni: Két úr szolgája

) 1765-ig (Goldoni: A legyez

ő), amibe beletartozik a ritka kalandozás Gozzi életművében, és legfeljebb az a harminc év, ami 1890-től 1920ig tart, amelyben az olasz naturalizmus virágzott. Nem több, mint hetven év: még ha belevesszük Pirandellot is (tehát 1936-ig), sem éri el a száz évet. Ez a 96 év zárja magába a múlt műveinek legalább 90 's-át, amit a mai olasz színházban láthatunk. A részletezés során említett öt év illusztrálja és megerősíti a dolgok ilyetén állását. Ebben az öt évben 96 régi művet vittek színre (Pirandelloig). Ebből 35 Goldoni mű, 14 a 16. század olasz komédiájának köréből való, 32 pedig a naturalizmus időszakából. A többi 15 színrevitel között találunk egypár d'Annunziot, egy Alfierit, egy Gozzát, egy középkori zsolozsma-montázst, s néhány ritkaságot,mint Morselli Glauc

o-ját, Berrini Beffard

o-ját (Cinikus), Alione (Ruzantéhoz hasonlítható piemonti író) Az ember komédiáj

át és Delia Porta 18. századi Fantesc

aját (Szolgálólány). Viszont, hangsúlyoznunk kell, hogy ezeket a műveket nem elsőrendű társulatok vagy színházak mutatták be. Arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy egy-egy témakörön belül is megmutatkozik a fantázia hiánya: a 14 előadott 16. századi szöveg közül 3 Mandragor

a-rendezés, 9 Ruzante -szöveg vagy összeállítás 105