Kerényi Ferenc: Színháztudományi szemle 25. (Budapest, 1988)

író melletti - megérdemelt helyét. Ez azonban nem változtat a helyzeten: Goldonit leszámítva az olasz színházban hiányzik az a játszási hagyomány, amely "klasszikussá" emeli Moliere és Shakespeare jelenlétét a francia, illetve az angol színházban. A7. olasz színházban tehát ezek a feltételek nem adattak meg,hacsak nem a valóban legnagyobb olasz színházi szerző, Giuseppe Verdi munkája nyomán. De az a tény, hogy Verdi az éneket használta a próza- vagy versmondás helyett, a közvéleményt - beleértve a kritikusokat és a történészeket is arra készteti, hogy ne vegyék figyelembe, mintha a zenés színház nem is volna színhá

z. Ily módon megfeledkeznek arról a szoros kapcsolatról is, amely az olasz színházban a szó és a zene, a "beszéd" és az "ének" között van, pedig elegendő a Tassotól (vagy egyenesen Ariostótól) Metastasioig terjedő stilisztikai hagyományra gondolni, hogy észrevegyük és megértsük, nincs folytonossági hiány a szöveg és az ének között, s hogy éppen az olasz verselés sajátos zeneisége miatt nem jöhetett létre az olasz verses tragédia (gondoljunk Metastasiora), viszont "logikus" az opera sikere. Végül is,s ez a prózára is vonatkozik, az olasz színház történelmi öröksége a következő fejezetek szerint van jelen az utóbbi évtizedek színházi gyakorlatában: 1/ 16. századi komédiák (Machiavelli, Aretino, Ruzante); 2/ Carlo Goldoni színháza; 3/ a 19-20. századi verista színház (Giacosa, Praga, Verga, lazzi, Capuana), különös tekintettel a nápolyi és szicíliai szerzőkre. Azokat a jelentős "fejezeteket" is meg kell említenünk, amelyek gyakorlatilag teljesen hiányoznak: 1/ középkori és reneszánsz vallásos színművek; 2/ 16-19. századi verses tragédia (kivételt képeznek Alfieri és Manzoni művei, amelyeknek előadása viszont mindig alkalomhoz kötődik: Festival Asti, Manzoni104