Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 24. (Budapest, 1987)
Fried István: A végzettragédia magyar vége
Hitkán adódik az irodalomtörténész számára olyan szerencse, hogy képzelt vagy valóban meglévő humorát paradoxonra kihegyezett fogalmazványával, frappáns bevezetéssel "csillogtassa". Ezúttal azonban kivételes szerencse jutott osztályrészül: a végzettragédia ugyanis egyetlen magyar irodalmi korszaknak sem volt vezető drámai műfaja, még tiszta és a modellként szolgáló osztrák vagy német elkotásokkal tematikailag, drámaszerkesztésileg egyenértékű vagy megközelítőleg hasonló értékű megvalósulásait sem tudjuk regisztrálni /még a legnagyobb igyekezettel sem!/, viszont oly látványosan-hangosan, oly sokrétűen és változatosan múlik ki a magyar színpadról, a magyar elméleti irodalomban, s a korszak vitathatatlanul legjelentősebb drámaírójának, Vörösmarty Mihálynak elméleti és drámairól munkásságában, oly szemléletesen semmisül meg, hogy szinte csodálkozunk: egy, magyarul csak néhány fordításban jelenlévő, az irók körében sikert nem aratott műfaj ellen valóban fel kellett-e vonultatni az elmélet és a drámairól gyakorlat nehéztüzérségét. Magyar szerzők sokkal harcosabb álláspontot fejtenek ki e végzettragédiával szemben, mint ahogy azt magyar nyelvű elterjedtsége indokolná. Annál is inkább, mivel jelentős magyar iró nem irt végzettragódiát /kevésbé jelentős sem "igazán"/. S előbb a goethe-i, de legalább is lessingi tipusú klasszicizmust-klasszikát meghonosítani ós esztétikai mércévé tenni vágyó Kazinczy Perenc, majd e romantikus áttörést képviselő Vörösmarty Mihály elvetendőnek és követésre méltatlannak Ítélte a jelzett műfajból sugárzó fátum-f elfogást. Kazinczy ugyan Grillparzer egy verséről nyilatkozva állította: miszerint az osztrák szerző nem az ő embere 71 ', de makacs hallgatása Döbrenteinek a végzettragódia magyar útját egyengető törekvéséről feltehetőleg Döbrenteire is visszahatott, aki a vele levelező keposolatban álló Müllnertől már nem /2/ fordított többet.' ' Schillernek Die Braut von Messiná ja pedig az Írók - mindenekelőtt Kazinczy - körében nem azért volt népszerű, mert bizonyos vonásaival mintegy előkészítette a végzettragédiát, hanem a részletekben és a kórusok alkalmazásában egyként felfedezett görögség, hellenitás miatt, mint az félreérthetetlenül kitetszik /3/ Kazinczy egyik leveléből.' J ' Am e Schiller-szinmU korántsem a gyér színházlátogató közönség, hanem pusztán néhány /!/ iró tetszését nyerte el, anélkül, hogy követőkre talált volna. Előbb a jozefinizmus végső bukását követő fél évtizedben /1790 és 1795 között/, majd az I. Perenc abszolutizmusa ellen kibontakozó ellenállás esztendeiben /1820 és 1825 között/ a Haramiák fordításán versengtek jelesebb és kevésbé jeles, de mindenképpen lelkes tollforgatók, általában a
