Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 24. (Budapest, 1987)
Fried István: A végzettragédia magyar vége
korszak "dühöngő fiataljai". Jóllehet Kazinczy 1790-ben folyóiratában még helyet adott a Haramiák egy magyar nyelvű részletének, később már határozottan jelezte: mennyire idegen tőle a Haramiákb an testet öltött magatartás és társadalomszemlélet, s e nézetével az 1820-as évekre sem maradt egészen egyedül. 747 Ami a szinházi gondolkodást illeti, Sulzer, Schiller korai értekezései, Lessing és Engel tanulmányai jelentik a magyar irodalmi gondolkodás sálára ö vezérfonalat 7 ** 7 , és például Müllner drámaszerkesztési elvei, ^melyeket Döbrentei próbált tolmácsolni 7 ^ 7 , lényegé ben visszhangtalanok maradtak, s még a Vétek súlyáb an ábrázolt drá mát bevezető szituáció és esetleges magyar párhuzamai sem keltettek különösebb figyelmet. A szinházi gyakorlatban, az adaptációkat, a fordításokat tekintve ugyan kijelölhetjük a drámatipusok nópszerüsó gének periódusait, valójában a színházlátogató közönség differencia latlansága miatt a periódusok határai nem mindig válnak szét egymástól. S többnyire azt állapithatjuk meg, hogy az eredetiségre törekvő magyar drámaírás általában nem egyetlen drámetipus követése mellett kötelezi el magát, hanem különböző szerkesztési, jellemzési szituációteremtő módszert igyekszik, olykor sikerületlenül, egybeil leszteni, drámává formálni. Valószínűleg Schillernek a színházat erkölcsi intézményként felfogó értekezése mellett a szinpadi intrikus lessingi megjelenítése sokkal fontosabb tényezője a kezdetleges magyar drámairodalomnak, sőt, jelenlétét még a Bánk bánb an is felfedezhetjük, s a legközvetlenebb szinházi gyakorlatban a német nyel vű másod- ós harmadvonal képviselői jutottak szóhoz, a XIX. század elején mindenekelőtt /és nemcsak a magyar irodalomban/: Kotzebue. 0 segített ekkor a gyermekcipőben járó magyar drámairás számára tu/7/ datositani a szinpadi műformákat, a szini hatás lehetőségeit/ ' Ebben, a nemzeti nyelvű dramaturgiára és játékszín! gyakorlatra irányuló erőfeszítéseket egyaránt tartalmazó folyamatban a német végzettragédiánek viszonylag csekély szerep jutott. S mig például a vígjátékban az alapvető dramaturgiai és "szcenikai" megoldások egészen nyilvánvalóan egyfelől klasszikus örökségre /Molière, Beaumarchais/, másfelől a majdnem kortársi német szinházra /többek között Kotzebue: Die deutschen Kleinstädter / vezethetők vissza, jól lehet éppen a vígjátéki helyzetek és figurák nemzetiesitésével Kisfaludy Károly ig mutatnak előre 8 szerény próbálkozások, addig a tragédiafelfogás és ezzel szoros összefüggésben a kifejezetten szin házi gondolkodás a magyar irodalomban rétegezettebb. Az általánosna mondható, hogy bizonyos maximális és maximalista szinpadi-szinházi
