Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 24. (Budapest, 1987)

Konrádyné Gálos Magda: Rozsnyay Kálmán - a színjátszás peremén

A Nemzeti Szinház, melynek első örökös tagja volt, szeretné saját halottjának tekinteni ós a Kerepesi Temetőben diszsirhelyre temet­tetni. Rozsnyay azonban ragaszkodik hozzá, hogy Szabadszálláson, a "Rozsnyay kriptában" nyugodjék. Végül is a Nemzeti Szinházban rava­talozták fel. Rengeteg virággal borították be, s arca még akkor is átszellemülten szép volt. Somló Sándor, a színházigazgató megrázó beszédben, méltón búcsúztatta, majd a Keleti pályaudvarra szállí­tották a koporsót. A nekrológok hosszan méltatták a művésznő dicső /rí / pályafutását , de a temetés után a sajtó felhördült, "Hoschke úr botrányos erőszakosságától, aki ponyvaregény es komédiát játszott, amikor úgynevezett családi sírboltjába vitette... m/3 . A sirbolt valóban nem létezett; Rozsnyay maga irja később: "Illatozó fehér a­/53/ kác elborítja fehér szirmaival a sirdombot."' JJI Szerepét kevéssé enyhíti, hogy gyermekkorától érzett rajongását megőrizve talán eny­hítette a Nagyasszony utolsó heteinek fájdalmait; a bálványozott szinház emlékeinek birtokbavétele, anyagi érdekek és főként a fel­tűnési vágy vezette a "férj" cselekedeteit. A színművészettel való kapcsolatát most elsősorban Prielle hagya­tékának kiaknázása, a régi színészek emlékeinek felkutatása jelenti. Egy ideig a Vas utcai lakásban időzik még. Anyagi gondjai megszűn­tek, de ellenséges körülötte a légkör, úgyhogy nincs maradása. Bécsben, majd Münchenben, aztán ismét Pesten bukkan fel. Bárhol is van, mindig beirásokat gyűjt emlékkönyvébe; a sokból csak néhány sort idézek, szinészekét, akikre jellemző bejegyzésük: "A rossz, mit ember tesz túléli őt, a jó gyakorta sírba száll ve­le" /Beregi Oszkár/. "Bocsánatot kérek, hogy ide merészkedtem" /Törzs Jenő/. "Minél több szerződést szegni, csak akkor lesz 'pa­ra'." /Csortos Gyula/. "Pedák Sári, - magának Zsazsa."/ 54 / Rozsnyay Nagyváradon hosszan időzik; szinházba jár, A Holnap köl­tőinek, általában Íróknak a társaságát keresi. Feltehetően egyikük­kel közülük kerül el Szeghalomra, Dapsy Gizella óvónőhöz, Írói ne­vén Nilhez, aki versrészietet ir az emlékkönyvébe: "Az én lelkemnek szük világa van, Nincs egetvivó nagy gondolatom, Csak egypár csöndes, bús dalom. De a szivemben elférnek sokan! S akit közülük bánat súlya nyom: Ki szokta sirni vállamon," Rozsnyayra nemcsak jószívűsége tesz mély benyomást - öt fiatalabb testvérét ő taníttatta ki, amikor árván maradtak - imponál neki az 122

Next

/
Thumbnails
Contents