Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)

Kiss Eszter: Adaptációk a magyar színpadon 1957-1982 között

gurák hordozzák őket. Az irói szemlélet által közvetített, s közvetlenül abban megjelenő világ a drámában másként tükröződik: a Csicsikov belépésével létrejött drámai szituáclőban meglévő lehetőségek realizálódásaként. A Madách Színházban 1976 deoemberében sörre kerülő, bemutató után több kritikus kifogásolta, hogy a dráma szegényebb lett a gogoli próza zamatát adó hasonlatok híján. Vánosa István szerint például eltűnésükkel lemaradt a könyv fele, mert Gogol egyetlen hasonlatában benne van a fél Oroszország.^®' Lehet, hogy igy van, osak eggyel nem számol ez a vélemény, mégpedig azzal, hogy amit a darab a hasonlatok és a leírások utalásrendszerének természetszerű kimaradásával vesztett, azt visszanyerte a figurák színpadi megjelenítésével. S a Madách Szinház előadása ezt nemcsak a színészi játékkal, hanem a maszkkal /Bajkai István munkája/ s a jelmezekkel /M1alkovszky Erzsébet/ oldotta meg bravúrosan. Ezek az eszközök nemcsak az alakok pontos jellemzését szolgálták, hanem kifejezték a világ groteszkságét, fantasztikumát, s ezzel egyben el is idegenítettek tőle. Egyúttal igy az előadás azt az atmoszférát is megteremtette /Fehér Miklós színpadképével együtt/, ami hitelessé tette a történetet, vagyis megmutatta, hogy egy eltorzult, fonák világ szükségszerűen kitermeli a maga csicsikov

jait, akik "karriert" futhatnak be ebben a közegben. Lengyel György rendezésének alapmotívuma, melyre az egész előadást felépítette, az a paradoxon volt, hogy ebben a világban a holtak eleveneknek számítanak, s a holt lelkek az élők. /Ez egyébként a regénynek is lényegi mozzanata./ Ez a motívum a panoptikumot, enyészetet idéző, árnyékképeket láttató díszleten kivül a beállításokban, a szereplők mozgatásában is állandóan jelen volt. A forgószínpad alkalmazása a cselekmény egységét, és tökéletes ritmust biztosított, s a hatalmas szereplőgárda pontos mozgatása, a karikírozó hanghatások ls hozzájárultak az élmény teljességéhez. A játékstílusban kettősség érvényesült, amit egyes bírálatok nehezményeztek ls, következetlenségnek éreztek. A főbb szerepeket játszó színészek - skik egyébként ragyogó alakítást nyújtottak - karikírozó, stilizáló, elidegenítő játékmóddal éltek /Dayka Margit mint Korobócska, Márkus László mint Szobakevics, Körmendi János mint Pljuskin/. Haumann Péter pedig realista játékstílusban elevenítette meg Csicsikovot. Ez azonban mégsem szült ellentmondást, hanem a dráma /s a regény/ tartalmaiból következett. Ugyanis ha Haumann Csicsikovot karikírozva, csak negativ tulajdonságait kiélezve mu-