Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)

Kiss Eszter: Adaptációk a magyar színpadon 1957-1982 között

be, s a színpad kát oldalának előterében játszódott maga a történet, itt gördült előre a cselekmény* Itt zajlottak Szakhmáry Zoltán kitörési kísérletei. A szinpad bal sarkán Rhédey Eszterrel és Rozikával vivta harcát, jobb oldalon pedig a minta gazda s ágért folyt a küzdelem. A kritika leginkább az aránytévesztést kifogásolta, azt, hogy a tivornyázó dzsentrik totálképe háttérnek jól hatott volna, azonban Önmagában, mint a produkció tartópillére, nem volt képea kitölteni egy egész előadást. Zoltán alakja viszont /Bárány Frigyes/ igy mellékszereplővé degradálódott, a tragikus zárójelenet súlytalanná vált. A színészek többségének pedig az egész estét betöltő folyamatos múlatás jeleneteiben nem voltak eszközei a jellemábrázolásra, ezért népszínműbe illő megoldásokkal, külsődleges eszközökkel is éltek, ami megbillentette az egyensúlyt. A környezet jelentősége nemcsak a jelenetezés folytán nőtt meg, hanem Barátb József jelzésszerű s egyben hangulatfestő díszlete által is. 1982-ben a Vígszínházb

an Harag György, a Kolozsvári Állami Szinház főrendezője vitte színre a színműt. A bemutatót megelőző rendkívüli várakozás ellenére nem született kimagasló produkció. Harag György az eredeti színműhöz tért vissza, a koncepcióját inkább a látvány megkomponáltságával, mintsem a szöveg alakításával próbálta érvényre juttatni. A darab mondandóját ő la a mához közelitette és általánosabb szintre emelte. Értelmezésében az Uri muri nem a dzsentri-réteg bukását festő életkép, hanem sorstragédia. A nagyot akaró, jobbító szándékú, de akaratát megvalósítani nem képes ember tragédiája. E felfogásáéi függ össze az, hogy Harag nem dzsentritípusokat akart eljátszatni, a figurák nem mint osztályuk reprezentánsai, hanem mint magatartás-típusok jelentek meg, több-kevesebb színészi átéltséggel. Egyöntetűen dicsérte a kritika Bessenyei György kiváló Csörgheő Csuli alakítását; a Szakhmáryt megjelenítő Koncz Gábor viszont nem kapott ilyen elismerést, nem talált rá a szerep igazi hangjára. /Később Szakácsi Sándor váltotta fel, ő viszont alkata s kora miatt idegenül hatott a szerepben./ A rendezésre a stilizáltság, e szimbolikus fogalmazás volt jellemző, ami leginkább a díszletekben, térkezelésben jutott kifejezésre, vagyis a képi megfogalmazásban. Néhány kritikus vitatta a Both András /meghívott vendég/ tervezte szinte már szürrealisztikus látvány fokcióját , s a szimbólumokat túlzottan egyértelműnek, képletszerűnek tartották. Más vélemények szerint pedig ellentmondásba került egymással a stilizált, jelképes látvány és a hagyományos, 92