Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)

Tarján Tamás: Magyar abszurd ás groteszk drámák a hazai színpadon /1957-1982/

jegyek /e büdösbogarak; a beszélő nedvek rendszere; a bibliai utalások bizonyos asszooiáciői stb./ az abszurdot a hatvanas évek közepeig-végéig szinte teljességgel nélkülöző színházi kultúránkban önma gánál sokkal abszurdabbnak

, a magyar abszurdnak láttatták. Ami nem árt a műnek, de valamit használt a színháznak. /28/ Weöres Sándorról - több róla szóló monográfia alapján is - ' elég széles körben tudott, hogy a létről való gondolkodása ketasztrófacentrikus: n

... a költészet eredetét az orphikua kezdetben látja, abban a határhelyzetben, amikor az ember elveszítette e teljes fényű léttel való összeköttetést, amikor az egész részeire azakadt. /.../ A tragikum abban gyökerezik, hogy az időt nem lehet megállítani, az eredeti állapotba nem lehet visszatérni. A huszonnegyedik óra után nem e huszonötödik következik, az idő az elsőbe fordul, s már mást mér, mint volt előbb."

/29/ Weöres magát a születást ls katasztrófának tekinti, kiszakadásnak az öntudatlan őségé

saből. A katasztrófa fölismerése azonban nem kétségbeesésre hangolja, hanem mosolyra áa játékra ingerlit ha már menthetetlenek vagyunk, legalább hányjunk fittyet neki. Nála a pusztulásnak is optimizmusa van, amint ezt az Octopus "Ha minden rom, hát építsünk romokból* mondata jelezheti. Mivel Weöresnél a személyes lát tárbeli és időbeli kötöttségeinek legyűrése fontos szerepet kap /ha a mutatvány sikerül, törlesztett valamit a saját terünkbe-időnkbe oövekelő megszületés katasztrófájának/. A játék és e szerepjáték, a atilváltogatás éa az alakcsere mindvégig jelenlevő művészi tényező. Ez a műfaji határokat fölrúgó szuverén poézis kezdettől biztat a drámai münemmel ia. Minden dramaturgiai megfontolást, szabályt elvetve vagy elháritva^

30

^ irta színmüveit /melyeknek sorát jelenleg véglegesen lezártnak tekinti/. Darabjai sem nem abszurdak, sem nem groteszkek, valami olyasféle elegy uralja őket, ami a még mitologikus népmese naiv törvényszerűségeiből és a Shakespeare-i reneszánsz dráma politikus kavargásából keveredik. Mivel azonban tér és idő ellehetetlenülése

, tér- éa Időélményünk végső fokon fölfoghatatlan abszurditása, terünk éa időnk korlátozottsága Weöres számára alapélmény, e tekintetben ugyancsak közel kerül az abszurdok élményforrásaihoz. S nála is megjelenik az ugyanarra cserélés motívuma, oly formában, hogy e világban nincsenek lényegesen különböző minőségek, minden kapcsolatban, viszonyban - szövetségben vagy ellentétben - az egyik tizenkilenc, e másik egy híján húsz. Darabjai közül ezért az 1965-re datált Qotopus és hol 1968-ra, hol 1972-re keltezett Kétfejű fenevad kétsógtele-