Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)

Mészáros Tamás: Rendezői új hullám a hetvenes években

lovagias hős? Macska-egér harcot provokál egy nyápic kis göröggel, s levágja könnyedón, csakhogy megkaparintsa szop fegyverét. Áldozatok? Nem, az előadás megfosztja ettől a rangtól szereplőit. Mert nemcsak rajtuk ront a világ, ők is rontanak rajta. És ha valami tragikus lehet még egyáltalán, hát ez a körforgás bizonnyal az. A Mesél a bécsi erdő Marianne-ja sem áldozat a kaposvári előadásban. Része a kedélyeskedőn-ostoba világnak, mondhatni alkatrésze, s a ridegen analizáló Ödön von Horváth, meg a rendező Ascher Tamás könyörtelenül észre is veszi buta beszükültségét, olcsón romantikus képzeteit életről és érzelmekről. Marianne mégis szánandó, mert kizsolgáltatott. Egyszer mer önző lenni az életben, amikor a számára kiszemelt hentes, Oszkár elől, az ő szemében világfias Alfrédhoz menekül. Marianne rosszul választ - már ami Alfrédot illeti -, de jók az ösztönei, amelyek tiltakoznak Oszkár ellen. A derék hentes maga 8 szelíd, kisfiús mosolyú, kétláboh járó erőszak. Oszkár tudja, hogy Marianne reménytelenül kiszolgáltatott neki, ós tudja, hogy kénytelen lesz megtörten visszatérni hozzá. És erre van szüksége. Ezt szereti Marianne-ban. A megvertséget, megalázottságot. Oszkár kissé oldalra hajtott fejjel nézi a fájdalomtól sújtott anyát, leendő hitvesét, és szája körül ott az a bizonyos, mindig szolgálatra kész mosoly. Mint aki tudja, hogy szüksége lehet rá e nehéz helyzetben. És valóban. Marianne hirtelen ocsúdva, ráront Alfréd "édes nagymamájára", a szenvtelen csecsemőgyilkosra. Talán agyonverné utolsó nekivadult erejével, ha Oszkár nem állna készenlétben. De ő szakavatott mozdulattal, izmos henteskarjának könyökhajlatába szoritja Marianne fejét. A nagymama megmenekül, a lány fuldoklik. Amikor Oszkár végre elengedi a törékeny testet, Marianne szinte kataton állspotban támolyog, szemében a semmi. Oszkár ázonban nem az az ember, aki ilyenkor magára hagyja a nőt, akit szeret. Azonmód leteperi a magatehetetlent, és megerőszakolja. Kiméletlen ez az előadás, kíméletlen a piszkosszürke dobozdiszlet, az egyöntetű erős megvilágítás. Kiméletlen a szereplők viszonylatainak pőre őszintesége. A helyszínváltozásokat feliratok jelentik be, amelyeket egy szomorú, lesütött szemű szendvicsember cipel. Amikor a közönség távozik, ő ott áll a 3zokott helyén, a szinpad szélén, de nyakában ezúttal már üre$s tábl8 lóg. És most sem emeli 8 fejét. Mint aki szégyelli, ami ott történt. ozikors pécsi óriáscsecsemő-rendezését mintegy mai passióként fogalmazta szinre. 3 e meghatározásban mindkét szó egyformán fontos 163