Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)

Mészáros Tamás: Rendezői új hullám a hetvenes években

igen ritka; a közönség - tömegében - azt részi, amit kap. Illetve: mindent megvesz. És ezzel lényeges ponthoz érkeztünk. Megfogalmazhatjuk ugyanis azt a tételt, miszerint az elmúlt évtizedekben a magyar szinházi közönségszervezés létrehozott egy olyen szisztémát, amely mindenfajta változással szemben, de a változatlanság esetén is, bombabiztosán működik. Másként: a közönség nincs abban a helyzetben, hogy valóban választóként lépjen fel, és ezért a szinházi változások és reformtörekvések jobbára a nézők tudatos részvétele nélkül zajlottak le. Nem is akadályozták, nem is támogatták azokat. Miként lehetaéges ez? Tekintsük át a mi kis színházi konjunktúránk természetrajzát. Volt idő, amikor színházainkat jogosan vádoltuk azzal, hogy egyformák. Hogy műsoruk akár fel is cserélhető: a néző talán észre aem venné, hogy másikba váltott jegyet. S mivel a színházak mégis megteltek, a dologra csak egyetlen magyarázat tűnt logikusnak. A közönségnek nagyjában-egészében homogén az Ízlése; épp olyan egyszínű, mint az általános szinházi paletta - a kereslet és a kínálat egymásra talált. Holott a bevételi tervek teljesítését - sőt: túlteljesítését tanúsító főkönyvek nyilvánvaló "szépséghibákat" takartak. Például az úgynevezett fantomnézők számát, azokét, akik a megváltott jegygyei otthonmaradtak. S azt is észre kellett venni, hogy mind többen fordítanak hátat a színháznak. Elsősorban a fiatalok, akik a hatvanas évek második felétől eltűntek a nézőterekről éa átpártoltak az amatőrszinházakhoz, de a korábban érdeklődő értelmiségiek körében is jellemző lett a rezignáció. A kritika időről-időre jelezte e bajokat, és a sajtóban lefolytatott zajos szinházi viták vógülis ráirányították a közvélemény figyelmét az úgynevezett strukturális kérdésekre. A hetvenes években, amikor a Magyar Játékszín kétségkívül megélénkült, az egyes színházak határozottabb, aajátosabb profilt alakítottak ki - némelyek persze egyszerűen esek azáltal, hogy elszánt változatlanságuk még feltűnőbb lett a többiekhez képeat. A nagy kérdés azonban az, hogy az a közönség, amelynek nevében és érdekében útjára indult a színházi reformmozgalom - de amely alig láthatóan vett részt a küzdelemben -, végülis átformálódott-e izlésszerkezetében legalább annyira, mint maga a szinházi élet? Kialakult-e valóban egy Ízlésében gazdagabban rétegezett nézőtábor, és lemérhető-e spontán érdeklődésén az egyes színházi felfogások vonzásköre? Tagadhatatlan, hogy színházi konjunktúra van. Mottója: Nincs az a színházjegy, amit ne lehetne eladni. És közben továbbra