Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)

Tarján Tamás: Magyar abszurd ás groteszk drámák a hazai színpadon /1957-1982/

zakben, alkalomszerűen tünedeztek esek föl ahszurd darabok, az alapmüvek pedig egyre késtek. Csak néhány példára utalva: Albert Camus az abszurd előtörténete szempontjából mellőzhetetlen, már nyílegyenesen az irányzat felé mutató Caliguláj

a csak 1976 januárjában fog színre kerülni Pécsett /rendező Paál István/. Jean Genettől a Cselédek 1978 novemberéig várat magára, ekkor mutatja be Iglódi István a Józsefvárosi Színházban. Harold Pinter müvei közül az 1960-as Gondnok

ot ragadva ki találomra: 1978 áprilisában rendezi meg Egerben Illés István. A sor Witold Gomrowicz-csal, Tadeusz Rózewicz-csel és másokkal folytatható. Megkésés, akár több évtizedes, természetesen a világirodalom más alkotásaival is előfordulhatna - itt a megkésés egy egész irányzatot érintő "egységessége" a föltűnő. E megkésés - melybe belejátszott a kultúrpolitikai intenciók okozta késleltetés, visszafogás - azzal a veszteséggel járt a magyar dráma és színház számára, hogy mint már nemegyszer, a XX. század jelentős irodalmi törekvéseinek egyike megint osak perifériálisan, s nem a legalkalmasabb pillanatban érintette meg. Az abszurd mint forma fölött kissé elszállt az idő, vagy legalábbis nem hatott az újdonság varázsával, villanyütésével a hetvenes évek végére /hogy nem, arról részben a groteszk előretörése, árnyékvetése gondoskodott/. A hatásokat, inspirációkat tekintve azonban ne szaladjunk túlságosan előre. Gombrowioz, Rózewioz nevének említése egyébként is új kérdést vetett föl: az ún. közép-európai, kelet-európai abszurd kérdését. A hatvanea évek végére nyilvánvalóvá lett, hogy ez a sokat oatorozott mütipua egyrészt bármiféle társadalmi talajtól függetlenül, egyszerűen a változhatatlannak tételezett világállapota sivár földjén ia fölnövekedhet; másrészt pedig s szocialista társadalmakban is előadódhatnak olyan válságjelenségek, amelyek az abszurd ábrázolás felé biztatgathatják az Írókat. Példának okáért: az abszurd, mint mondottuk, ember és léte teljes diszharmóniáját fejti ki - s létben való otthontalanságot. Az otthontalanság azonban e végső megszorítás nélkül is a XX. századi ember egyik súlyos létkérdése, s többek közt az emigráció kényszerében, e száműzetés csapásában, a vendégmunka-vállalás keserűségében stb. is kifejeződhet. Mrozek Emigráns ok j

a ott csírázik már a lengyel irő kezdeti, még odahaza irott müveiben. Tengő cimü remeke pedig általános létmodell, esek annyira oltva be lengyel aajátságokkai, amennyire a Ionesooéi románná l-franc iával, Beckettéi irrel-angollal-franciával, és Így tovább. 14