Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)

Mészáros Tamás: Rendezői új hullám a hetvenes években

sek tagjai szépszámraal nyertek felvételt különböző szakokra. A nagysokára meginduló természetes áramlást azonben nemcsak a szükség Begitette elő - értve ezen a "felvevőpiae" növekvő igényeit -, hanem az immár társadalmi jellegű feszültség levezetésének sürgető parancsa is. Mert gondoljuk megt ez amatőrmozgalomban felgyülemlett energiák saját közönséget, saját Ízlésvilágot szültek, szervesen beleépültek az úgynevezett ifjúsági rétegkultúrába - miközben minden erőfeszítés ellenére sem szerveződhettek színházzá. Adott volt tehát a művészetből többé ki nem zárható, le nem tagadható tehetségek csapata, akik a hivatásosaágból kirekesztve, illetve arról önként lemondva, létrehoztak bizonyos színházi értékeket, de nem válhattak alkotóvá a maguk teremtette keretek között sem. S mivel ezeket e kereteket tágítani, módosítani, újragondolni az illetékesek nem akarták - szóba sem jöhetett például, hogy a Szegedi Egyetemi Szinpad sikerei csúcsán önálló műhelyként elismertessék -, legalább meg kellett nyitni a levezető zsilipeket a főiskola, illetve a hivatásos szinház felé. Az amatőrmozgalom élcsapatát /nevezhetjük-e avantgarde-nak?/ ilymódon leszerelve, majd integrálva az "egy és oszthatatlan" magyar szinházkultúrába, bizonyítást nyert, hogy a hazai színházi viszonyok között nincs másik út. Amatőrszinjátszásunk tehát mind érdektelenebbé lett - bár ez a tény természetesen nem zárja ki a mozgalom továbbra is dicséretea önmüvelő szerepét. Mármost: megfelelő-e az egysávú pálya a fiatelok számára, vagyis egészséges-e, hogy a színházi élet önnön megújulásának, a kísérletezésnek is csak ugyanazon szerkezeten belül adhat helyet, mint a konvencionális, üzemszerű működésnek? A színházművészet fejlődését - jobb kifejezéssel: folyamatos regenerálódását - a jelenlegi szinház! struktúrában legalábbis veszély fenyegeti. Hiszen mégiscsak valódi stúdiók sem működnek; azok, amelyeket ezzel az elnevezéssel és céllal hívtak életre néhány évvel ezelőtt, szép lassan elvetéltek, vagy lényegüket tekintve nem mások, mint kamaraszinpadok. Tehát nem kísérleti drámát és színjátékot fogadnak be, hanem kevésszereplős, "hagyományos" müveket, s azokat is meglehetősen szolid válogatásban: századunk immár klasszikusnak tekinthető egyfelvonásosai például máig is csak kötetben ismeretesek. Félő, hogy a "fiatalok szinháza" nemsokára kénytelen-kelletlen ugyanúgy elöregszik, mint elődeiké, mert az experimentális műhelymunka feltételei ma semmivel sem jobbak, mint akár húsz évvel ezelőtt. S ugyancsak kérdés, hogy a jelenleg rendelkezésre álló szin135