Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)

Mészáros Tamás: Rendezői új hullám a hetvenes években

csak bejutni a profik közé, éa kísérletet tenni a színházi élet belülről, történő megváltására. Elmondhatjuk, hogy ez az átépülés, legelébb ami a személyeket illeti, ilyen-olyan csatornákon keresztül végre is sikerült. Kérdés persze, miként lehetséges, hogy ezok a hivatásos várvédők, akik korábban oly hatékonyan tartóztattak fel minden új hullámot, egyszeresek elvonultok a sáncokról. Több okot kell figyelembe venni. Egyfelől tény, hogy végre a hivatásos színházon belül is feltűnt egy kis csoport, immár szá mottevő fiatel. Azok, akik a hatvanas évek közepén kerültek a főiskola rendezői szakára, és az évtizedfordulón kezdtek színházat csinálni. Tegyük hozzá, ahhoz képest, hogy mekkora hatást gyakoroltak a magyar színházi életre, meglepően kevesen voltak. Vidékre kerültek, mert ott kellett betölteni az üres státusokat. S ez lett a szerencséjük. Önállóan dolgozhattak. Hamarosan szinházvezetők lettek, és egy másfajta szinészetikát, szinházeszményt próbáltak elfogadtatni. Ez a szinház ugyan távol állt az amatőrök formai próbálkozásaitól, a két szemlélet mégis meglehetősen közel került egymáshoz. Igy a hivatásos színháznak ez a vidéki szárnya mentőövet dobhatott jónóhány amatőrnek; amennyiben különböző szerződéseket ajánlott fel számukra. Másokat a főiskola engedett át kapuin. Hogy miért? Ennek is elsősorban kényszeritő statisztikai okai voltak. Rohamosan csökkent a főiskolára jelentkezők száma. A szinészet és a rendezés megszűnt divatszakma lenni, s a főiskolának meglepetéssel kellett tudomásul vennie, hogy a felvételizők száma évről-évre apad, miköz ben a színész- és rendezőhiány országszerte mind ijesztőbb. /Ma a szinpad, a film, a tévé, a rádió, a szinkron és a különféle hakniműsorok között szaladgál az egyszer hivatásosnak nyilvánított magyar színész. A szinház csupán mellékkereseti lehetőségük - főként a fővárosiaknak -, ez a hely, ahol a legkevesebb időt töltik, de mindenképp a legkevesebb energiát áldozzák. A szinészegyeztetés a fogalom eredeti értelmében rég megszűnt: az irodák azt egyeztetik, aki éppen ráér, s nem azt, akit a rendező felkér. Mig a vidéki színházak felfutásának egyik döntő tényezője épp ez volt, hogy színészeik, távol a fővárosi piactól, majd egész napjukat a színházban töltötték; képesek ós hajlandók voltak a műhelymunkára./ A főiskola tehát végűlis kénytelen volt teljesiteni feladatát, utánpótlást nevelni, mégpedig azokból, akik jelentkeznek, s akikben felfedezhető az adottság és a tehetség. Igy az amatőr együtte134