Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)

Tarján Tamás: Magyar abszurd ás groteszk drámák a hazai színpadon /1957-1982/

dig - fordítások híján - jószerivel osak hallomásból sem sokét tudott erről as újmódi Iskoláról. Mellőzve az ötvenes évek első fele magvar kultúrpolitikájának, ellentmondásos folyamatának ide nem tartozó elemzését, s mellőzve az 1956 utáni, öt-nyolc esztendőn át tartó konszolidációs, föllélegeztető periódus leírását, ez abszurddal - annak világképével és formai megoldásaival - való hadviselés indokéit egy 1963-as szovjet cikkből vesszük. L. Sosepilova Írása szakfolyóiratban jelent me A korántsem a legkonzervatívabbnak számító szerzőnő két friss párizsi Ionesco-premier nyomán Így fogalmazottI "Az ún. abszurd színház ugyanazon a talajon nő fel, mint ez absztrakt képzőművészet vagy az ún. konkrét zene - a burzsoá kultúra bomlásából nő, kihalásának, előrehaladott szellemi elszegényesedésének egyenes bizonyítékaként. Talán éppen az ún. abszurd színház az, ahol a legvilágosabban észlelhető a legújabb burzsoá művészet legnagyobb illúziójának klsértetiessége: remény arra, hogy a belső romlásból, a gondolatok szegénységéből, ez érzelmek silányságából ki lehet gyógyulni formalista kísérletezgetések révén áltelában a müvek ellenformáját hozva létre, ellenformáját azoknak a müveknek, melyek a művészet fejlődése folyamán kialakultak a valóság megismerésének és formálásának eszközeként. Mintha a beteg, e kiről az orvostudomány már lemondott, a kuruzslóktól és sarla tanoktól várná megmentését."'

11

' Sosepilova több szempontból ls helyesen tárja föl az abszurd ábrázolás sajátszerűségét, de teljes elutasítással szól róla, és csakis a burzsoá kultúrával hozza összefüggésbe. Természetesen ez a /meg kell ismételnünk: akkoriban viszonylag toleráns/ nézet ma már nem időszerű a szovjet irodalom- és színházesztétikában: ha nem is békülékenyaégre, de a megértésre és az óvatos közeledésre mutató sajtó-jelek bőven akadnak. Az újrafölfedezett bulgakovl életmű, a szinházkultúre megújhodása stb. egyként biztosították a nyitottabb megítélés, sőt alkalmanként a viszonylagos be- vagy elfogadás művészeti lehetőségeit. A hatvanas évek elején azonban még mértékadó volt a magyar ideológiai, irodalomkritikai gondolkodás számára - nem Sosepilova személye természetesen, hanem az a fölfogás, amit plasztikusan kifejezett. Nyilvánvaló, hogy az irodalomértők, szakemberek egy szűk rétegének külföldi llteratúrákban való tájékozottsága már ekkor is túllépett ezen a szélsőségesen elitélő vélekedésen, hiszen például Kolozsvári Grandpierre Emil 1965-ös Godot-fordítása. Mihályi Gábor, Szabó György és mások a hatvanas évtized derekán Írott tanulmányai 12